Olaszok a Krímben 1804 - 1944

A 19.század elején főleg Liguria, Campania és Puglia olasz tartományokból jöttek olasz bevándorlók, a Fekete és Azovi-tenger melletti városokban ( Odessza, Nyikolajev, Szevasztopol, Mariupol, Bergyanszk, Taganrog ) telepedtek le. Feodoszija ( a régi Kaffa ) városában nagy genovai közösség jött létre.

A bécsi kongresszus, 1815 után, I.Sándor cár toborzókat küldött a Nápolyi királyságba, különösen Bari tartományban voltak sikeresek. A bevándorlókat gazdag halállománnyal, termékeny földdel, 10 adómentes év ígéreteivel toborozták.

1820-ban főleg tengerészek ( halászok, hajósok, hajótulajdonosok, hajógyári munkások ) és gazdák ( kertészek, gyümölcstermesztők ), főleg olívaolaj és bortermelők jöttek Pugliából ( Trani, Bisceglie, Molfetta, Bari város ), ezek főleg a Kercs-félszigeten telepedtek le. A gazdák paradicsom és szőlőtermesztésbe fogtak. 

Érkeztek más bevándorlók is: tanárok, jegyzők, orvosok, mérnökök, építészek, kereskedők és művészek. 

A bevándorlók közt sok volt a hajótulajdonos, nekik fontos szerepük volt a tengeri szállításban a térségben, ők megtartották az olasz állampolgárságukat. A gazdák és hajógyári munkások számára kötelező volt az orosz állampolgárság. 

Kercsben 1000 fős olasz kolónia élt 1884-ben, akik hajózással foglalkoztak főleg. 

1870-ben egy új kivándorló hullám jött Pugliából Kercs tartományba, csatlakoztak az itt élő kolóniához, őket a cár által felkínált olcsó föld vonzotta. A Kercsben élők közül később sokan hazatértek, akinek sikerült vagyont gyűjteni itt.

1893-ban 1500 olasz élt Kercs tartományban, 1897-ben a lakosság 1,8 %-a volt itt olasz, 1921-ben 2 % - 2000 ember. 

1917 után, az orosz polgárháború elöl sok olasz hazatért, 1922-ben 2000 olasz élt a félszigeten.

A kollektivizálás idején, a 20-as évek végén az olasz parasztok földjeit kollektivizálták, a kereskedők, vállalkozók tulajdonát államosították. A 30-as évek terrorja során olaszok is áldozatul estek. 

1941 végén, 1942 elején, az itt élő 2000 olaszt deportálták Kazahsztánba két család kivételével, őket 1944-ben a bevonuló szovjet hadsereg Szibériába deportálta, sok halálos áldozata volt a deportálásnak.

Konferencia a Gulágról

A gulágra hurcolt németekről is szó volt.

http://www.tti.btk.mta.hu/esemenyek/konferencia/2085-beszamolo-a-gulag-konferenciarol.html

Finnországi németek

Finnország a 13.századtól svéd uralom alatt állt, az orosz-svéd északi háború (1700-1721) után egy része Karélia orosz terület lett, Viborg volt a terület fővárosa. 1809-ben újabb háborút vesztettek az oroszok ellen a svédek, az oroszok megkapták Finnországot és 1812-ben hozzácsatolták Karéliát. 1917-ben független lett Finnország, 1939-1940-ben elvesztették az oroszok elleni téli háborút, Karélia orosz terület lett. 1941-ben visszafoglalták a finnek Karéliát, 1944-ben újra elfoglalták az oroszok és elűzték az itt élő finneket és svédeket. Finnországban a középkor óta éltek német kereskedők. Az orosz uralom idején Oroszországból és a Baltikumból telepedtek ide németek. A legtöbb német Viborgban élt, ez egy kereskedőváros volt a középkor óta, finn, svéd, orosz, német lakosai voltak. Az itteni evangélikus németek 1636-ban saját templomot építettek, 1812-ben a lakosság nyolcada 362 személy volt német itt. 1727 óta hivatalos nyelv volt a városban a német, 1841 óta volt itt német iskola. 1940-ben kitelepítették a szovjetek az itteni németeket. Helsinkiben 1858 óta volt német közösség, 1864-ben épült meg az evangélikus templomuk, saját iskolájuk és könyvtáruk 1881 óta létezik. 1913-ban 1334 német, 1923-ban 2214 német élt Helsinkiben. az I.világháború után németek menekültek ide a kommunizmus elől Szentpétervárról. Az 1930-as években 950 német felnőtt élt Finnországban. 1944-ben a finn-német háború alatt 500 német állampolgárt internáltak és 1945-ben kitoloncoltak Németországba.

Helsinki evangélikus templom 1864

Volhíniai németek 1801-1944

Volhínia lengyel terület volt, 1795-ben foglalta el Oroszország. A területre 3 hullámban jöttek a németek. Az első hullámban mennoniták Nyugat-Poroszországból és svájci mennoniták Galíciából és Franciaországból. A mennoniták Svájcból költöztek Rajna-Pfalzba 1670-ben, majd 1785-ben onnan Galíciába. Az első településük Ostrog volt, ide a Kijev melletti Michalin faluból költöztek 1801 és 1812 közt. Michalin faluba 1791-ben költöztek poroszországi mennoniták. A poroszországi mennoniták később is alapítottak falvakat Volhíniában, általában Oroszországból települtek át. A svájci mennoniták galíciai csoportja 1796-ban Vyshenka faluban, a Desna folyó mellett Ukrajnában telepedett le, innen 1797-ben elvándoroltak. A többség a környéken maradt, egy részük Michalinba ment, később innen a többiekkel Volhíniába telepedtek, néhányan a Lublin melletti Michelsdorfba, majd innen a többiekkel a volhíniai Eduardsdorfba. A svájci mennoniták másik csoportja Montbeliard (Franche-Comte) településről Franciaországból jött. 1791-ben Podoliában telepedtek le, innen 1795 és 1800 közt Lublin mellé Michelsdorf és Urzulin falvakba települtek, innen költöztek 1807-ben sokan a volhíniai Eduardsdorf faluba, később 1837-ben a maradékuk is Volhíniába költözött.  A második hullámban Orosz-Lengyelországból jöttek 1831 után, itt megromlott a viszonyuk a lengyelekkel mert nem támogatták 1830-1831-es felkelésüket az oroszok ellen. 1830 és 1860 közt 11424 német gazdálkodó és kézműves érkezett, 140 települést hoztak létre.  A harmadik hullám volt a legnagyobb 1862 és 1890 közt, oroszországi és poroszországi németek vándoroltak be. Ez a 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadítás eredménye volt, mert utána munkaerőhiány lépett fel Volhíniában. Az orosz kormány munkaerőtoborzókat küldött Lengyelországba és Németországba. A volhíniai németek helyzete fokozatosan romlani kezdett, 1871-ben bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban, addig mentesek voltak ez alól. 1880 után oroszosítás indult meg, nem építhettek új evangélikus plébániákat, iskoláik élére oroszokat neveztek ki. 1914-ben 300 településen 250 000 német élt Volhíniában. 1915-ben a legtöbb volhíniai németet Szibériába deportálták, ahonnan a háború után jöhettek vissza, később elfoglalta a területet Németország és 50 000-en Németországba mentek dolgozni, ezeknek egy része visszatért a háború után. Volhíniát 1921-ben két részre osztották, egy rész lengyel, a másik rész szovjet lett. 1924-ben 120 000 német élt Volhíniában. 1939-ben a Szovjetunió elfoglalta a lengyel részt. 1940-ben innen 65 ezer németet telepítettek Németországba. 1941-ben Németország elfoglalta Volhíniát. 1944-ben a szovjet részen élő németek elmenekültek a területet elfoglaló szovjet hadsereg elől. 1945-ben a volhíniai németek egy részét Németországból a Szovjetunióba deportálták, a többiek Németországban maradtak.

Vohínia a kék és barna terület

Weiszer György és Pfeiffer Katalin

Weiszer Julianna (1929-?) apai nagyanyám szülei Weiszer György (1895-?) dédapám és Pfeiffer Katalin (1896-1929) dédanyám voltak.
Weiszer György 1895.06.20-án született Weiszer György (1865-1907) zsellér és Forstner Anna (1870-1942) fiaként Vörösvár 140.szám alatt.
Pfeiffer Katalin 1896.10.20-án született Vörösváron Pfeiffer Mátyás (1862-1938) napszámos és Mirk Mária (1867-1954) lányaként. Weiszer Györgyöt 1915-ben sorozták be, ekkor kocsis volt a foglalkozása.
1919.02.20-án vette el dédanyámat, ekkor szénbányász volt.
1929.10.15- én d.e.3.kor meghalt dédanyám tüdőbajban, ekkor nagyanyám 12 napos volt.
Dédapám 1929.12.30-án elvette második feleségét Huber Erzsébetet Solymárról.
 Dédapámat 1944-ben behívták katonának és eltűnt a II.világháborúban.