Finnországi németek

Finnország a 13.századtól svéd uralom alatt állt, az orosz-svéd északi háború (1700-1721) után egy része Karélia orosz terület lett, Viborg volt a terület fővárosa. 1809-ben újabb háborút vesztettek az oroszok ellen a svédek, az oroszok megkapták Finnországot és 1812-ben hozzácsatolták Karéliát. 1917-ben független lett Finnország, 1939-1940-ben elvesztették az oroszok elleni téli háborút, Karélia orosz terület lett. 1941-ben visszafoglalták a finnek Karéliát, 1944-ben újra elfoglalták az oroszok és elűzték az itt élő finneket és svédeket. Finnországban a középkor óta éltek német kereskedők. Az orosz uralom idején Oroszországból és a Baltikumból telepedtek ide németek. A legtöbb német Viborgban élt, ez egy kereskedőváros volt a középkor óta, finn, svéd, orosz, német lakosai voltak. Az itteni evangélikus németek 1636-ban saját templomot építettek, 1812-ben a lakosság nyolcada 362 személy volt német itt. 1727 óta hivatalos nyelv volt a városban a német, 1841 óta volt itt német iskola. 1940-ben kitelepítették a szovjetek az itteni németeket. Helsinkiben 1858 óta volt német közösség, 1864-ben épült meg az evangélikus templomuk, saját iskolájuk és könyvtáruk 1881 óta létezik. 1913-ban 1334 német, 1923-ban 2214 német élt Helsinkiben. az I.világháború után németek menekültek ide a kommunizmus elől Szentpétervárról. Az 1930-as években 950 német felnőtt élt Finnországban. 1944-ben a finn-német háború alatt 500 német állampolgárt internáltak és 1945-ben kitoloncoltak Németországba.

Helsinki evangélikus templom 1864

Lublin és Cholm/Chelm környéki németek 1795-1940

Lublin lengyel terület volt, Lengyelország felosztásakor Ausztria kapta meg 1795 és 1809 közt. Napóleon 1809-ben a Varsói Nagyhercegségnek adta, 1815-ben Oroszország kapta meg. A területre elsőként svájci mennoniták érkeztek. A francia Montbeliard településről 1791-ben költöztek Podoliába, majd onnan 1795 és 1800 közt a Lublin környéki Urzulin és Michelsdorf falvakba. 1797-ben csatlakozott néhány Galíciából jött svájci mennonita család a többiekhez, ezek előtte az ukrajnai Vyshenka településen éltek. A mennoniták egy része 1807-ben áttelepült a volhíniai Eduardsdorfba, a többiek 1837-ben telepedtek át Volhíniába. A helyükre porosz mennoniták költöztek, ők előtte az ukrajnai Molotschna telepen éltek. 1833-ban 717 német élt a területen, 1864-ben 28 településen éltek németek itt. Az itteni németek túlnyomó többsége 1864 és 1885 közt érkezett, a legtöbben 1864 és 1874 közt. A bevándorlás oka az oroszországi jobbágyfelszabadítás volt, eredményeként munkaerőhiány jött létre a területen. A lengyel földbirtokosok a Visztula vidékén toboroztak német telepeseket ide. 1868-ban 6224 német telepes élt a területen. A telepesek főleg Babiak, Dabie, Gostynien, Kolo, Lipno, Sompolno és Varsó környékéről érkeztek. A vallásuk evangélikus volt, három plébániájuk volt, 1784 óta Lublin, 1876 óta Chelm-Kamien, 1925 óta Cycow. 1897-ben elrendelte az orosz állam a kizárólagos orosz nyelvű oktatást a területen. Az első világháború kitörése után a német férfiakat besorozták az orosz hadseregbe, a többieket 1915-ben deportálták Belső-Oroszországba, innen a háború után tértek vissza. 1918-ban a helyreállt Lengyelország része lett a terület. 1939-ben elfoglalta Németország, az itt élő 32 000 németet áttelepítették a Wartheland területére.

A fehér vonalak jelzik a területre érkező németek származási területeit

A nagy piros pontok a terület központjai, a kis piros pontok német lakta települések

Volhíniai németek 1801-1944

Volhínia lengyel terület volt, 1795-ben foglalta el Oroszország. A területre 3 hullámban jöttek a németek. Az első hullámban mennoniták Nyugat-Poroszországból és svájci mennoniták Galíciából és Franciaországból. A mennoniták Svájcból költöztek Rajna-Pfalzba 1670-ben, majd 1785-ben onnan Galíciába. Az első településük Ostrog volt, ide a Kijev melletti Michalin faluból költöztek 1801 és 1812 közt. Michalin faluba 1791-ben költöztek poroszországi mennoniták. A poroszországi mennoniták később is alapítottak falvakat Volhíniában, általában Oroszországból települtek át. A svájci mennoniták galíciai csoportja 1796-ban Vyshenka faluban, a Desna folyó mellett Ukrajnában telepedett le, innen 1797-ben elvándoroltak. A többség a környéken maradt, egy részük Michalinba ment, később innen a többiekkel Volhíniába telepedtek, néhányan a Lublin melletti Michelsdorfba, majd innen a többiekkel a volhíniai Eduardsdorfba. A svájci mennoniták másik csoportja Montbeliard (Franche-Comte) településről Franciaországból jött. 1791-ben Podoliában telepedtek le, innen 1795 és 1800 közt Lublin mellé Michelsdorf és Urzulin falvakba települtek, innen költöztek 1807-ben sokan a volhíniai Eduardsdorf faluba, később 1837-ben a maradékuk is Volhíniába költözött.  A második hullámban Orosz-Lengyelországból jöttek 1831 után, itt megromlott a viszonyuk a lengyelekkel mert nem támogatták 1830-1831-es felkelésüket az oroszok ellen. 1830 és 1860 közt 11424 német gazdálkodó és kézműves érkezett, 140 települést hoztak létre.  A harmadik hullám volt a legnagyobb 1862 és 1890 közt, oroszországi és poroszországi németek vándoroltak be. Ez a 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadítás eredménye volt, mert utána munkaerőhiány lépett fel Volhíniában. Az orosz kormány munkaerőtoborzókat küldött Lengyelországba és Németországba. A volhíniai németek helyzete fokozatosan romlani kezdett, 1871-ben bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban, addig mentesek voltak ez alól. 1880 után oroszosítás indult meg, nem építhettek új evangélikus plébániákat, iskoláik élére oroszokat neveztek ki. 1914-ben 300 településen 250 000 német élt Volhíniában. 1915-ben a legtöbb volhíniai németet Szibériába deportálták, ahonnan a háború után jöhettek vissza, később elfoglalta a területet Németország és 50 000-en Németországba mentek dolgozni, ezeknek egy része visszatért a háború után. Volhíniát 1921-ben két részre osztották, egy rész lengyel, a másik rész szovjet lett. 1924-ben 120 000 német élt Volhíniában. 1939-ben a Szovjetunió elfoglalta a lengyel részt. 1940-ben innen 65 ezer németet telepítettek Németországba. 1941-ben Németország elfoglalta Volhíniát. 1944-ben a szovjet részen élő németek elmenekültek a területet elfoglaló szovjet hadsereg elől. 1945-ben a volhíniai németek egy részét Németországból a Szovjetunióba deportálták, a többiek Németországban maradtak.

Vohínia a kék és barna terület

Galíciai németek 1774-1940

Amikor felosztották 1772-ben Lengyelországot Poroszország, Oroszország és Ausztria, Galíciát a Habsburg birodalom kapta meg. 1774-ben érkeztek az első németek, parasztok és kézművesek, Galíciába Németországból Lembergbe / Lvovba. 1781-ben  kiáltványt adott ki II.József császár, amelyben parasztokat és kézműveseket toborzott Németországból, földet és több évi adómenteséget igért nekik. Szintén 1781-ben adta ki vallási türelmi rendeletét, amely a protestánsokra is vonatkozott, így ők is bevándorolhattak a Habsburg birodalomba, ekkor még a Mennonita protestáns szekta tagjai is bevándoroltak Lemberg környékére. A toborzás Pfalzban és a Saar-vidéken történt 1782 és 1785 közt. A toborzást segítette egy osztrák terület Pfalzban, a Winnweiler terület, innen sokan jöttek Galíciába. A telepesek a Rajnán hajóztak Speyerig, onnan a Fekete-erdőn és Odenwaldon át Ulmig, majd a Dunán hajón Bécsig, onnan kocsival Brünn, Olmütz, Mährisch Neustadt, Bielitz útvonalon Krakkóig és onnan Galíciába. 1782 és 1785 közt 3216 család 14669 személy jött Galíciába. Ferenc császár idején 1802 és 1805 közt még 1200 család érkezett, 1811 és 1848 közt még 400 család jött. Galíciában lengyelek, ukránok, zsidók, németek, románok, lipovánok, örmények, csehek, szlovákok, magyarok éltek. 1900-ban keleti részen 64,5 % ukrán, 21 % lengyel, 13,7 % zsidó, 0,3 % német és 0,5 % egyéb élt. A nyugati részen 78,7 % lengyel, 13,2 % ukrán, 7,6 % zsidó, 0,3 % német és 0,2 % egyéb élt. Galícia az első viágháború után Lengyelország része lett, 1939-ben elfoglalta a Szovjetunió. 1940-ben kitelepítették a németeket, 54 000 személyt Németországba.

Galícia a lila rész

Bukovinai németek 1780-1940

A terület a középkorban a Moldvai fejedelemség része volt, a 14.században erdélyi szász iparosok és kereskedők települtek ide, a 17.századra beolvadtak a moldvai csángókba. Bukovinát 1775-ben foglalta el a Habsburg birodalom, ekkor a többség román volt, éltek még ott ukránok, lipovánok ( óhitű oroszok ), lengyelek, csángó magyarok, örmények. A terület Galícia része lett, 1849-ben lett önálló tartomány. 1784-1785-ben jött egy nagy német bevándorlási hullám, parasztok és iparosok, Szepeségből, Bánátból, Galíciából ( protestánsok ), Rajna-Pfalzból, Badenből, Hessenből. Később innen települtek Galíciába, Besszarábiába, Dobrudzsába. 1850 után sok német vándorolt ki, főleg az USA-ba. 1875-ben nyílt egy német nyelvű egyetem Czernowitzban, 1920-ig létezett. Az 1910-es népszámlálás szerint a tartomány 38 %-a ukrán, 34 %-a román, 13 %-a zsidó, 9 %-a 72 000 német és 5 % egyéb, lengyel, lipován, magyar, örmény. 1918-ban elfoglalták Bukovinát a románok, erőszakos elrománosításba kezdtek. 1940-ben 96 000 német élt Bukovinában. 1940-ben elfoglalta Bukovina északi részét a Szovjetunió, ezután egész Bukovinából kitelepítették a németek túlnyomó részét 89 000 embert. 1945 után még 7500 német vándorolt ki az NSZK-ba.

A narancssárga terület Bukovina

Bukovinai és Besszarábiai németek, zöld színű területek

Besszarábiai németek 1814-1940

Besszarábiába 1814 és 1842 közt 9000 német vándorolt be Baden, Württemberg, Elzász, Bajorország, Poroszország és Lengyelország területéről. 1940-ben 93 000 német élt ott. Oroszország a 1806 és 1812 közti Törökország elleni háború eredményeként szerezte meg Törökországtól Besszarábiát 1812-ben. Az itt élt tatárok elmenekültek és a ritkán lakott területre új telepeseket kellett szerezni. I.Sándor cár 1813.11.29-én kiáltványt adott ki, ebben kiváltságokat igért a német telepeseknek: földet, kamatmentes kölcsönt, 10 éves adómenteséget, belső önkormányzatot, vallásszabadságot, mentességet a katonai szolgálat alól. A telepesek 2 hullámban jöttek. Az első hullám Poroszországból ( Posen, Danzig, Marienwerder, Bromberg )  Lengyelországból - Lodz és Varsó környékéről 1700 család, ők már 1814-ben megérkeztek, ezek főleg lutheránusok voltak. Jelentős részük 1800-ban a porosz királyság toborzására jött főleg Württembergből Lengyelországba, de svábok, poroszok, mecklenburgiak és más németek is voltak köztük, 1806-ra már lejártak a kedvezményeik és 1812-ben Napóleon seregei elpusztították a területet. A második hullám Délnyugat-Németországból: Baden, Württemberg, Elzász, Bajorország, Pfalz, innen 2000 család érkezett, a Dunán hajón jöttek, 1817-ben jöttek a legtöbben. 1831-es lengyel felkelés leverése  után az oroszok Orosz-Lengyelországból újabb német telepeseket toboroztak Besszarábiába, ezek a telepesek eredetileg Poroszországból, Mecklenburgból és Württembergből származtak. A telepesek állami földeket kaptak, 1842-ben 24 településen éltek. A falvakban belső önkormányzatuk volt, maguk választották vezetőiket. 1871-ben már 150 településen éltek. A legtöbben evangélikusok voltak, 13 lelkészségük volt, a reformátusok Svájcból jöttek, Shabo faluban volt lelkészségük, a baptistáknak 7 lelkészsége volt, a katolikusoknak 4 plébániája. Az evangélikusok székhelye Odessza volt, papjaik a Baltikumban Dorpat / Tartu ( ma Észtország ) egyetemének teológiai karán tanultak. Minden falunak volt saját német általános iskolája, német volt a tanítási nyelv, 1880-tól bevezették az orosz oktatását az iskolákban, 1918-tól a román uralom alatt államosították iskoláikat és román lett a tanítási nyelv, volt még egy fiú és egy lány középiskolájuk is. 1871-ben elvesztették kiváltságaikat és 1874-ben bevezették Oroszországban a kötelező katonai szolgálatot, ezek hatására 1874 után 25 000 német vándorolt ki Besszarábiából az USA-ba, Kanadába, Brazíliába, Argentinába. 1880-tól megindult az oroszosítás Besszarábiában is. Besszarábiát 1918-ban elfoglalta Románia, megindult az erőszakos románosítás. 1940-ben elfoglalta a Szovjetunió Besszarábiát, ezután kitelepitették a 93 000 németet Németországba.

Dobrudzsai németek 1840-1940

Dobrudzsa területe 1878-ig török uralom alatt állt, 1878-ban az északi rész Románia, a déli rész Bulgária része lett. Bulgária 1913-ban elvesztette a déli részt Románia kapta meg, 1940-ben szerezték vissza a bulgárok. Három német bevándorlási hullám volt Dobrudzsa területére Oroszországból. Az első 1840 és 1856 közt, Besszarábiából és Herszonból jöttek német bevándorlók. A második 1873 és 1883 közt, oka az oroszországi németek kiváltságainak felszámolása volt 1871-ben. A harmadik 1890 és 1892 közt, fő oka hogy 1891-ben államosították a német iskolákat és orosz lett a tanítási nyelv. Az első hullám első települése Malkotsch volt, 1842-ben herszoni németek alapították, 1848-ban települt Atmagea, 1850-ben Kataloi és Ciucurova. Majd Tulcea városában telepedtek le német kézművesek és munkások. A második hullám települései: 1875 Kogealak, Tariverde, Fachria, 1876 Karamurat, 30 besszarábiai német család alapítja, 1878 Anadolchoi, 1880 Horoslar, 1880 Cololia herszoni németek alapítják, 1881 Cogealia. A harmadik hullám települései: 1890-1891 Kobadin, Sarighiol, 1892 Neue Weingarten, ez Konstanza külvárosa volt. Ezután is alapítottak új településeket Dobrudzsában az ottani németek. A dobrudzsai németek 80 %-a paraszt, 14 %-a kézműves volt. A többségük evangélikus volt, 4 templomuk volt: az első Atmagea 1861, Tariverde, Kobadin, az utolsó Konstanza 1896. 1900-ban 40 településen éltek, 1940-ben 67 településen. 1930-ban 13 000 német élt Dobrudzsában, az ottani lakosság 1,5 %-a. 1940.ben a 14 000 dobrudzsai németet áttelepítették Németországba.