gróf Nikolaus Ludwig von Zinzendorf ( 1700 -1760 ) és a morva testvériség

Ő volt a morva testvériség alapítója, egy sziléziai pietista családban született Drezdában, Szászországban. Ő a szász király jogi tanácsadójaként dolgozott 1727-ig, amikor vallási tevékenysége lett a legfontosabb számára. 1734-ben felszentelték evangélikus lelkésznek, de már 1736-ban kizárták mint szakadárt, száműzték Szászországból. Az egyház új központja először Nyugat-Németországban Wetterau lett, 1751 és 1755 közt London, azután a birtokán Herrnhut település Szászországban. 

Először 1722-ben befogadta a Berthelsdorf nevű birtokára, Oberlausitzban, a cseh testvériség ( a husziták protestáns utódegyháza ) 300 fős menekült csoportját, a nekik épült falut elnevezte Herrnhut-nak ( Az Úr védelme ). 

1727-ben újraszervezték a csoportot és ő lett a vezetőjük, ekkor még a lutheránus egyházon belül képzelte el a csoportot, de téríteni akart a pogányok közt. 

1737 és 1741 közt már ő lett az új egyház püspöke, majd lemondott. Ökomenikus törekvései voltak, egyesíteni akarta az összes protestáns egyházat. Főleg Amerikában térített az új egyház. Ezután Zinzendorf Amerikában és Európában végzett térítő utakat. 

1739-ben elutazott a Nyugat-Indiai szigetekre. 1741 és 1743 közt járt Amerikában ( főleg Pennsylvania ), Svájc, Hollandia, Anglia és Livónia területén. Kapcsolatban állt a Pennsylvaniában alapított morva testvériség településsel, ő adta a Betlehem nevet neki. 1760-ban a birtokán Herrnhutban halt meg.

Kapcsolatban állt a mennonitákkal is. 1736-ban találkozott a holland kormány mennonita miniszterével, Joannes Deknatel ( 1695 - 1759 ), akivel jó kapcsolatba került. A morva testvéreket is meghívták a mennoniták 1738-as Amszterdamban rendezett gyűlésére. Később megromlott a kapcsolat, mivel Zinzendorf nem tudott megadni Deknatelnek egy kölcsönt. 

1742-ben Zinzendorf Pennsylvaniában megpróbálta egyesíteni az ottani német protestáns egyházakat, létrejött egy gyűlés, de sikertelen volt a kísérlet. 

Svájci anabaptisták Oroszországban

Annak idején sok svájci anabaptista menekült az üldözések elől Svájcból a 17.század végén Pfalzba. 1772-ben Ausztria megszerezte Galíciát Lengyelország első felosztásakor. II.József császár az 1780-as években bevezette a vallásszabadságot Ausztriában. Ennek hatására 1785-ben Pfalzból svájci anabaptisták egy csoportja telepedett le Galíciában. Már a 1790-es években orosz és lengyel földesurak toborzói keresték fel őket. Ennek hatására több anabaptista család kivándorolt Podoliába, Litvániába, Volhíniába. 

Volt egy másik svájci anabaptista csoport is, az Amish anabaptisták, ők annak idején a 1397 és 1796 közt Württemberghez tartozó, Burgundia területén fekvő Mömpelgard / Montbéliard grófságba menekültek az üldözések elől Svájcból. 1796-ban Franciaországhoz csatolták a területet. Ők 1791-ben Lublin mellett hoztak létre egy új települést. A vallásszabadság és az olcsó föld vonzotta őket oda.

Ezenkívül 1770-ben a Habsburgok által üldözött hutteriták érkeztek az Orosz birodalomba. 

Rajtuk kívül a nyugat-porosz mennoniták is érkeztek. Ezeket az anabaptista vallási csoportokat az orosz állam és magánbirtokosok hívták Oroszországba.

A 19-század elején sok svájci anabaptista vándorolt tovább a korábbi oroszországi telepeikről Volhíniába. A 1790-es években létrejött Micheldorf és Urszulin lakói 1815 és 1837 közt áttelepültek Dubno mellé Eduardsdorfba. Volhínia egy soknemzetiségű terület volt, lengyelek, ukránok és zsidók éltek a környéken, rajtuk kívül az 1860-as években evangélikus németek vándoroltak be Pomerániából és Lengyelország középső részéről. 

A svájci anabaptista, amish, mennonita, hutterita és evangélikus német családok közt rokoni kapcsolatok jöttek létre, házasodtak egymással. 1874-től közösen vándoroltak ki Amerikába.

Miután eltörölték a német telepesek kedvezményeit 1870-ben és bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban, sok anabaptista vándorolt ki a USA-ba. 

A legtöbben Kansas területén hozták létre új falvaikat, a többiek Dél-Dakota és Minnesota államokba vándoroltak.

Am Trakt kolónia 1853 - 1941

Am Trakt a Poroszországból közvetlenül bevándorolt mennoniták utolsó előtti kolóniája volt. A Volga bal partján Szamara közelében feküdt, a Volgai-német telepesek kolóniái mellett.

A mennonita telepesek 1853-ban érkeztek Poroszországból. Az orosz kormánytól földet, pénzt kaptak és megígérték hogy 20 év mentességet kapnak a katonai szolgálat alól, utána pedig pénzért megválthatják. A kivándorlás egyik oka pont ez volt, hogy 1848-ban kitört forradalom után létrejött porosz parlamentben számos képviselő követelte, hogy számolják fel a pacifista mennoniták jogát a katonai szolgálat megváltására. A másik ok, hogy nem vásárolhattak földet a mennoniták és nem jutott így föld a fiataloknak. 

Az ekkor bevándorolt telepesek 1854 és 1875 közt 10 falut hoztak létre. 1854-ben és 1855-ben jött létre az első két kolónia, ezeket a kormány két tagjáról nevezték el, akik támogatták a bevándorlásukat, Hahn és Köppen volt a nevük, így jött létre Hahnsau, és Köppental. Ebből Köppental lett a kolónia központja. 

A kolónia tagjai gabonát termeltek, lovakat és marhát tenyésztettek. Köppentalban mezőgazdasági gépgyár jött létre. 1870-ben eltörölték eddigi kedvezményeiket és bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban. 

Az alapító fia ifjabb Claas Epp egy új irányzatot hozott létre az egyházon belül és követőivel kivándorolt 1880-ban az orosz Turkesztánba, egy másik kolóniáról Molotschnáról is csatlakoztak hozzá követői. 

Az 1929-ben megkezdődött mezőgazdasági kollektivizálás szétverte a közösséget, egy részük Turkesztánba ment és csatlakozott Claas Epp követőihez, egy részük kivándorolt Kanadába, voltak akiket deportáltak Kazahsztánba. A településen 2000 ember maradt, őket 1941-ben deportálták Kazahsztánba.

Alt - Samara 1859-1941

Alt-Samara volt az utolsó Oroszországban alapított külföldi mennonita kolónia. A Volga egy mellékfolyója mentén, a Kondurcha folyó mentén feküdt, Szamara várostól 130 km-re északra.

Nyugat-Poroszországban továbbra is erős volt a kivándorlási vágy Oroszországba, de I.Miklós cár 1835-ben törvényben megtiltotta nekik a bevándorlást. Azonban Claas Epp nevű egyik vezetőjük elérte 1853-ban  Miklós cárnál, hogy újra engedélyezze a bevándorlásukat, a Volga-vidéken hozták létre településeiket, am Trakt kolónia néven. 1859-ben II.Sándor cárnál elérte Epp, hogy engedélyezze a porosz mennoniták letelepedését Alt-Samara területén. A telepesek földet és pénzügyi támogatást kaptak az orosz államtól és mentességet a katonai szolgálat alól. 1863-ban Epp evangélikus telepeseket is toborzott Lodz környékén, ők 1863 és 1867 közt érkeztek a területre. Összesen 11 mennonita település jött létre itt 1859 és 1870 közt. 1859-ben az első települést Sándor cár tiszteletére Alexandertalnak nevezték el. 1878-ig érkeztek Poroszországból a mennonita bevándorlók. Alt-Samara mennonita részének Alexandertal volt a neve, az evangélikus résznek Konstantinov. A kolónia belefogott a tej és sajt készítésbe, az itteni szakemberek malmokat építettek. Miután megépült a vasút, gabonát és állati termékeket exportáltak az orosz piacra, gazdaságilag virágzott a terület. 1941-ben az összes itt élő németet Kazahsztánba deportálták.

Oroszországi németek 1804-1941

A második nagy telepítés a Fekete.tenger mellett történt, a mai Ukrajnában. Katalin cárnő idején 1768 és 1774 közt legyőzték Törökországot és 1783-ban elfoglalták a Krími tatár kánság területét. Ukrajna terültén később Volhíniától a Kaukázusig tartó német települések láncolata jött létre, ez nem volt összefüggő terület mint a Volga-vidéken. Az első telepesek a Poroszországból érkezett vallási menekültek, a mennoniták voltak 1787-ben. Az itteni német telepesek több földet kaptak mint a Volga-vidékiek, ezért jobban éltek. 

1804-ben I.Sándor cár új telepesek toborzásába kezdett Németországban, ekkor kevesebb bevándorló jött, de jobb módúak, mint a korábbi telepesek. Ők a Fekete-tenger vidékére kerültek. Rajtuk kívül sok német hivatalnok, bankár és gyártulajdonos élt Oroszországban. A 19.század eleje az oroszországi németek virágkora volt, jó életkörülmények közt éltek a földművesek is.

1871-ben elkezdett romlani az oroszországi németek helyzete. II. Sándor cár eltörölte az összes kedvezményüket, megszűntek az önkormányzataik, az orosz lett a hivatali nyelv és iskolákban is orosz lett az oktatás nyelve az eddigi német helyett, 1874-től a németek számára is kötelező lett a katonai szolgálat, ez legrosszabbul a vallási alapon pacifista mennonita közösséget érintette. 

1870 és 1912 közt 300 ezer német vándorolt ki Oroszországból Észak és Dél-Amerikába: USA, Kanada, Argentína, Brazília, Paraguay, ennek ellenére 1914-re 2 400 000 főre nőtt az oroszországi németek száma. A 19.század végén 270 000 német élt a Fekete-tenger vidékén, 400 000 a Volga-vidéken, hogy földhöz jussanak Kazahsztánban és Szibériában is hoztak létre új településeket, sok német települt le Volhíniában is. 

Ebben az időszakban uralkodó lett az orosz sovínizmus, amely ellenségként tekintetett az ország nemzetiségeire, az egyik kiemelt célpont a németek voltak, a többséghez képest jómódjuk miatt. 

Az első világháború idején ellenségként kezelték az országban élő németeket, a férfiakat besorozták a hadseregbe, 1914-ben tilos lett közterületen németül beszélni, 1915-ben betiltották a német nyelvű újságokat és könyveket, elkobozták a határ mentén élő németek tulajdonát és elrendelték hogy 1917-ig minden német tulajdont el kell kobozni az országba. Volhíniában elvették 200 000 ottani német tulajdonát, egy részüket kiutasították az országból, a többieket Szibériába deportálták,

1917.ben felbomlott Oroszország és kitört a polgárháború. A lengyel és balti területen élő németek új államokba kerültek. Az új szovjet államban 1921 és 1923 közt éhínség volt 5 millió halálos áldozattal, köztük 120 ezer oroszországi német halt éhen.1924-ben a Volga-vidéken létrejött egy autónom szocialista német köztársaság, egy Belgium nagyságú területen, itt az orosz és a német volt a hivatalos nyelv. 

1929 és 1933 közt zajlott a mezőgazdaság kollektivizálása a Szovjetunióban, ennek 11 millió halálos áldozata volt, köztük 350 000 oroszországi német.

Miután Hitler hatalomra került Németországban, a németeket belső ellenségként kezelték, 1937-ben és 1938-ban 122 000 németet végeztek ki Ukrajnában.

Mennoniták Ukrajnában Molotschna

Ez volt a mennoniták második nagy kolóniája Ukrajna területén. A Molotschna folyó közelében feküdt, Zaporozsje területen. 1804-ben jött létre, a végén 57 falu alkotta, Nyugat-Poroszországból jöttek a telepesek. Miután 1789-ben létrejött Chortitza, Oroszország vonzó bevándorlási célpont lett a mennonitáknak. 1800-ban Pál cár örökre mentesítette a mennonitákat a katonai szolgálat alól, III. Frigyes Vilmos porosz király viszont megtiltotta a földvásárlást számukra. mert nem katonáskodtak. 

1803-ban érkezett az első csoport, ők Chortitzában teleltek át, 1804-ben érkeztek meg telepesek a Molotschna folyó mellé, 1803 és 1806 közt 365 család jött ide, 1819-ben és 1820-ban még 254 család jött, 1835-ben zárult le a bevándorlás, összesen 1200 család - 6000 ember jött ide. A településről kivándoroltak, 57 falut hoztak létre a környéken. A terület lakosainak későbbi sorsa azonos volt Chortitza lakói sorsával. Az itt élők leszármazottai ma Németországban, Kanadában, USA-ban, Dél-Amerikában élnek.

Mennoniták Ukrajnában Chortitza

Chortitza volt az első németek lakta település Ukrajnában, amit Nyugat-Poroszországból jött mennoniták alapítottak 1789-ben.

A mennoniták a 16.század óta éltek Poroszországban, eredetileg holland származásúak voltak, de elnémetesedtek Poroszországban. Nagyjából 15 000 mennonita élt ott 1780 körül és gyorsan nőtt a számuk. A 18.század végén véget ért eddig zavartalan életük, a vallásuk tiltotta a katonáskodást, ezt a militarista porosz hatóságok nem nézték jó szemmel, mivel egyre több katonát akartak a hadseregbe sorozni, ezért megtiltották számukra új földek vásárlását és egyre több pénzt kellett fizetniük a katonai szolgálat megváltásáért, ezért egyre elégedetlenebb lett a közösség. 

Még 1763-ban hívott német telepeseket Oroszországba Katalin cárnő, ezek után folyamatos volt a német bevándorlás Oroszországba. Az egyik telepestoborzó, Georg von Trappe 1786-ban Danzigba látogatott és kapcsolatba került a mennonita közösséggel. A mennoniták két követet - Jakob Hoeppner és Johann Bartsch - küldtek Oroszországba tárgyalni az orosz hatóságokkal, a következő kedvezményeket érték el: 

- vallásszabadság 

- nem kell katonáskodniuk

- földet kapnak

1788-ban 228 család indult el Oroszországba, Dubrowno ( Belorusszia ) településen teleltek át és 1789 tavaszán érték el a Dnyeper partját, az eredetileg kiszemelt hely közelében háború folyt, ezért egy új helyre kellett menniük, a Dnyeper egy szigetének közelébe, Chortitza településre, ez Zaporozsje város közelében volt, a kolóniára folyamatosan jöttek az új mennonita telepesek 1797-ig összesen 400 család. Idővel 21 falut alapítottak az innen jött telepesek a környéken.

1870 után a kedvezmények elvesztése miatt komoly kivándorlás indult innen Kanadába.

A településen mezőgazdasági gépgyárak jöttek létre. Az első világháború idején a férfiakat besorozták az orosz hadseregbe. 1918-ban egy időre jobbra fordult az élet, amikor a német hadsereg elfoglalta Ukrajna területét. Utána ukrán fegyveres bandák fosztogatták a településeket, a leghírhedtebb Nestor Mahno anarchista vezér bandája volt. Majd szovjet uralom alá kerültek, akik rekvirálták a parasztok élelmét, sokan éhen haltak és járványokban is sokan meghaltak. 1920-ban sokan kivándoroltak Kanadába, majd később Paraguayba, az itt létesült településük neve Fernheim volt. A 20-as évek végén kezdett mezőgazdasági kollektivizálásnak sok halálos áldozata volt. 1941-ben Szibériába akarta őket deportálni Sztálin, de a német hadsereg gyorsabb volt. 1943-ban Lengyelországba telepítették át őket. Azonban 1945-ben utolérte őket a szovjet hadsereg Németországban, néhányan el tudtak rejtőzni a nyugati hatalmak megszállási területén. A többieket Szibériába és Kazahsztánba deportálták, sokan meghaltak közülük közben. Az életben maradtak utódai az 1980-as évektől Németországba vándoroltak Kazahsztánból.

A Fekete-tengeri németek elhelyezkedése

A Fekete-tengeri németek 1810 - 1944

A letelepült németek mezőgazdasággal foglalkoztak, a fő bevételi forrás a gabona volt, a gabonát Odessza kikötőjén keresztül exportálták 1859-ig vámmentesen. Az így létrejött jólét hatására megnőtt a népesség, új falvakat hoztak létre a németek. Foglalkoztak még zöldség és gyümölcs termeléssel és borászkodtak. Tartottak méheket, selyemhernyót és merinó juhokat. Sok német iparos is élt a falvakban. Később gyárak létesültek, ahol mezőgazdasági gépeket gyártottak. 

A németek életének központja a templom volt és az egyház által fenntartott iskolák, ezek tartották fent a német identitást. A 20.században még főiskolákat is létrehoztak. 

1871 után megindult a németek életének rossz irányba fordulása. Ebben az évben megvonták  kedvezményeiket, ugyanolyanok lettek mint a többi orosz állampolgár. Nekik is kötelező lett a hat éves katonai szolgálat. Ezek után 15 000 mennonita vándorolt ki az USA-ba. 1871 és 1915 közt 79 000 protestáns és 37 500 katolikus német vándorolt ki az USA-ba. Kivándoroltak még Kanada, Ausztrália, Argentína és Brazília területére. 

Az első világháború kitörése után ellenséges lett a hangulat az oroszországi németek iránt, a férfiakat besorozták a hadseregbe, a törökök ellen harcoltak csak, mert féltek hogy átállnának a német hadsereg oldalára. A cári rendszer bukása után Németország 1917 - 1918-ban megszállta Ukrajnát, az itt élő németek támogatták őket, mert védelmet reméltek a hadseregtől. A visszavonulás előtt kiképeztek egy német önvédelmi erőt, amely kénytelen volt Lengyelországba vonulni a szovjet hadsereg elől 1919-ben. 

A szovjet rendszerben felszámolták a német kulturális életet, az egyházakat is, a templomokból raktár lett. A következő csapás a kollektivizálás volt 1929 után, emiatt zavargások törtek ki, amiket levertek, sok volt a halálos áldozat. 

Miután Hitler hatalomra jutott, a németeket ellenforradalmárként és kémként kezelték. Sok embert tartoztattak le és száműztek Szibériába. 1936-ban bezárták a német iskolákat, letartoztatták a tanárokat, az ukrán lett az oktatás nyelve. A templomokat bezárták, sokat lebontottak, a papokat is letartoztatták és agyonlőtték. 

1941-ben 326 000 német élt a területen, 228 faluban.

A háború elején 40 000 németet deportáltak a Szovjetunió ázsiai részeire, sokan meghaltak közben.

A terület ezek után német uralom alá került. 

1944-ben kitelepítették az itt élő németeket a szovjet hadsereg elől. Miután 1945-ben a szovjet hadsereg utolérte a menekülteket Németország keleti részén, sokan tovább menekültek a nyugati hatalmak zónáiba. A balszerencséseket elfogta a szovjet hadsereg és mint árulókat deportálta a Szibériába és Kazahsztánba, a deportáltak közül sokan meghaltak. Sztálin halála után sem térhettek haza a deportáltak, ezek közül Kazahsztánból sokan visszatértek Németországba 1985 után. 

A Fekete-tengeri németek 1789 - 1810

A Fekete-tengertől északra élő németeket nevezték így. A területet nyugatról a Bug folyó, keletről az Észak-Kaukázus határolta.
1765-ben indult meg a német bevándorlás nyugat és Délnyugat Németországból Oroszországba.
1789 óta érkeztek a Fekete-tenger vidékére nyugat-poroszországi mennoniták.

Új-Oroszországban Odessza vidékén sok új település jött létre. 

II. Katalin cárnő idején az oroszok legyőzték Törökországot ( 1768 - 1774 ) és 1783-ban elfoglalták a Krími kánság területét. A Jassy békében megkapták a Bug és a Dnyeszter közti területen, sok bolgár, görög, román települt ide a Török birodalomból. 

I.Sándor idején 1803-ban érkeztek ide az első bevándorlók délnyugat-Németországból: Baden, Württemberg, Pfalz, Elzász, Lotharingia. A telepesek Ulmból jöttek hajón Galatz kikötőjéig. Onnan kilenc csoportban 1100 ember jött szárazföldön Dubossary településig, innen a karantén letöltése után Odessza városába mentek, itt az Újorosz Jóléti Hivatal fogadta őket. 

Odessza városából küldték őket az új lakóhelyeikre, ahol megkapták földjeiket. 1804 tavaszán alapították Gross és Kleinliebental falvakat. Azután alapították Neuburg, Peterstal és Josefstal településeket. 1805-ben Alexanderhilf, Frankfeld, Mariental és Lustdorf falvakat. 1806-ban Frudental falut. 1808-ban jött egy új bevándorlási hullám Baden és Elzász területéről, ők Glückstal és Kutschurgan kerületekben telepedtek le. Ekkor jött létre Neudorf, Bergdorf és Glückstal település. Az orosz kormány csökkentette a fogadott bevándorlók számát, hogy elég támogatást tudjon adni a régieknek. Richelieu kormányzó az új bevándorlókat Kutschurgan körzet Liman folyóhoz küldte. Itt jöttek létre Kandel, Selz és Strassburg falvak. 

1808-ban még 500 új német bevándorló jött, ők a Beresan folyó mellett kaptak földet. 1809-ben itt jött létre Landau, Speyer, Rohrbach település. 1810-ben Worms, Sulz, Karlsruhe, Rastadt és München. Az így létrejött német településhálózat nem volt összefüggő mint a Volga-vidéken, de láncolatba rendeződtek a koloniák. 

Lublin és Cholm/Chelm környéki németek 1795-1940

Lublin lengyel terület volt, Lengyelország felosztásakor Ausztria kapta meg 1795 és 1809 közt. Napóleon 1809-ben a Varsói Nagyhercegségnek adta, 1815-ben Oroszország kapta meg. A területre elsőként svájci mennoniták érkeztek. A francia Montbeliard településről 1791-ben költöztek Podoliába, majd onnan 1795 és 1800 közt a Lublin környéki Urzulin és Michelsdorf falvakba. 1797-ben csatlakozott néhány Galíciából jött svájci mennonita család a többiekhez, ezek előtte az ukrajnai Vyshenka településen éltek. A mennoniták egy része 1807-ben áttelepült a volhíniai Eduardsdorfba, a többiek 1837-ben telepedtek át Volhíniába. A helyükre porosz mennoniták költöztek, ők előtte az ukrajnai Molotschna telepen éltek. 1833-ban 717 német élt a területen, 1864-ben 28 településen éltek németek itt. Az itteni németek túlnyomó többsége 1864 és 1885 közt érkezett, a legtöbben 1864 és 1874 közt. A bevándorlás oka az oroszországi jobbágyfelszabadítás volt, eredményeként munkaerőhiány jött létre a területen. A lengyel földbirtokosok a Visztula vidékén toboroztak német telepeseket ide. 1868-ban 6224 német telepes élt a területen. A telepesek főleg Babiak, Dabie, Gostynien, Kolo, Lipno, Sompolno és Varsó környékéről érkeztek. A vallásuk evangélikus volt, három plébániájuk volt, 1784 óta Lublin, 1876 óta Chelm-Kamien, 1925 óta Cycow. 1897-ben elrendelte az orosz állam a kizárólagos orosz nyelvű oktatást a területen. Az első világháború kitörése után a német férfiakat besorozták az orosz hadseregbe, a többieket 1915-ben deportálták Belső-Oroszországba, innen a háború után tértek vissza. 1918-ban a helyreállt Lengyelország része lett a terület. 1939-ben elfoglalta Németország, az itt élő 32 000 németet áttelepítették a Wartheland területére.

A fehér vonalak jelzik a területre érkező németek származási területeit

A nagy piros pontok a terület központjai, a kis piros pontok német lakta települések

Hollanderek / Hauländerek

A Hollanderek Hollandiából Lengyelországba a 16-17.században jött hollandok és frízek voltak, mennoniták és anabaptisták. Először a Királyi-Poroszországban, majd a Visztula mentén haladva Kujáviában, Mazóviában, Nagy-Lengyelországban telepedtek le. A bevándorlás oka kezdetben V.Károly császár és II.Fülöp király németalföldi protestánsüldözése volt, később a németalföldi függetlenségi háború pusztításai elől menekültek el. A Királyi-Poroszország ekkor viszonylag néptelen volt, a lengyel-teuton háború ( 1519-1521 ) következtében sok település elpusztult. Az 1530-as években érkeztek az első holland telepesek Gdansk/Danzig környékére, majd a Visztula-deltában és Pomerániában alapítottak új településeket. Ezután a Visztulán lefele haladva alapítottak új településeket, 1624-ben érték el Varsó környékét. A 16.század végén elérték Lublin környékét, 18 településük volt ott. Az első hollandok és frízek  mennonita és anabaptista protestánsok voltak, később evangélikus németek is csatlakoztak hozzájuk és fokozatosan elnémetesedtek. A falvaik belső önkormányzattal rendelkeztek, maguk választották vezetőiket és saját vallási iskolákat tartottak fent.

Palczewo, Pomeránia, Visztula-delta hollander szélmalom

Bystrze, Pomeránia, hollander ház, 19.század eleje

Visztulai németek

Ezek a Visztula és mellékfolyói mentén élő németek voltak, a mai Közép-Lengyelország területén. A területre először holland és fríz telepesek mennoniták és anabaptisták érkeztek a 16-17-században, ezek voltak a Hollanderek / Hauländerek, ezek később beolvadtak a németek közé. Lengyelország és Poroszország területén nagy pusztítást okozott az északi háború ( 1700-1721 ), sok falu elpusztult. Poroszországba és Kujáviába német telepeseket hívtak a birtokosok és később is folyt a német bevándorlás a 18.században és a 19.század elején. Poroszországból és Dél-Németországból jöttek telepesek, a délnémeteket svábnak nevezték. Lengyelország felosztásakor Közép-Lengyelország Poroszország része lett 1795 és 1807 közt. A poroszok Pfalzból, Hessenből, Lotharingiából, Württembergből toboroztak németeket. A kormány földet, utazási költséget, házat és gazdasági felszerelést adott a bevándorló parasztoknak. Az első sváb település a Plock melletti Schröttersdorf volt 1797-ben. A visztulai németek  többsége 1945.februárjában elmenekült a szovjet hadsereg elől. A többiek közül sokakat szovjet kényszermunkára vittek, lengyel munkatáborba zártak vagy elűztek Németországba. 

Volhíniai németek 1801-1944

Volhínia lengyel terület volt, 1795-ben foglalta el Oroszország. A területre 3 hullámban jöttek a németek. Az első hullámban mennoniták Nyugat-Poroszországból és svájci mennoniták Galíciából és Franciaországból. A mennoniták Svájcból költöztek Rajna-Pfalzba 1670-ben, majd 1785-ben onnan Galíciába. Az első településük Ostrog volt, ide a Kijev melletti Michalin faluból költöztek 1801 és 1812 közt. Michalin faluba 1791-ben költöztek poroszországi mennoniták. A poroszországi mennoniták később is alapítottak falvakat Volhíniában, általában Oroszországból települtek át. A svájci mennoniták galíciai csoportja 1796-ban Vyshenka faluban, a Desna folyó mellett Ukrajnában telepedett le, innen 1797-ben elvándoroltak. A többség a környéken maradt, egy részük Michalinba ment, később innen a többiekkel Volhíniába telepedtek, néhányan a Lublin melletti Michelsdorfba, majd innen a többiekkel a volhíniai Eduardsdorfba. A svájci mennoniták másik csoportja Montbeliard (Franche-Comte) településről Franciaországból jött. 1791-ben Podoliában telepedtek le, innen 1795 és 1800 közt Lublin mellé Michelsdorf és Urzulin falvakba települtek, innen költöztek 1807-ben sokan a volhíniai Eduardsdorf faluba, később 1837-ben a maradékuk is Volhíniába költözött.  A második hullámban Orosz-Lengyelországból jöttek 1831 után, itt megromlott a viszonyuk a lengyelekkel mert nem támogatták 1830-1831-es felkelésüket az oroszok ellen. 1830 és 1860 közt 11424 német gazdálkodó és kézműves érkezett, 140 települést hoztak létre.  A harmadik hullám volt a legnagyobb 1862 és 1890 közt, oroszországi és poroszországi németek vándoroltak be. Ez a 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadítás eredménye volt, mert utána munkaerőhiány lépett fel Volhíniában. Az orosz kormány munkaerőtoborzókat küldött Lengyelországba és Németországba. A volhíniai németek helyzete fokozatosan romlani kezdett, 1871-ben bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban, addig mentesek voltak ez alól. 1880 után oroszosítás indult meg, nem építhettek új evangélikus plébániákat, iskoláik élére oroszokat neveztek ki. 1914-ben 300 településen 250 000 német élt Volhíniában. 1915-ben a legtöbb volhíniai németet Szibériába deportálták, ahonnan a háború után jöhettek vissza, később elfoglalta a területet Németország és 50 000-en Németországba mentek dolgozni, ezeknek egy része visszatért a háború után. Volhíniát 1921-ben két részre osztották, egy rész lengyel, a másik rész szovjet lett. 1924-ben 120 000 német élt Volhíniában. 1939-ben a Szovjetunió elfoglalta a lengyel részt. 1940-ben innen 65 ezer németet telepítettek Németországba. 1941-ben Németország elfoglalta Volhíniát. 1944-ben a szovjet részen élő németek elmenekültek a területet elfoglaló szovjet hadsereg elől. 1945-ben a volhíniai németek egy részét Németországból a Szovjetunióba deportálták, a többiek Németországban maradtak.

Vohínia a kék és barna terület

Galíciai németek 1774-1940

Amikor felosztották 1772-ben Lengyelországot Poroszország, Oroszország és Ausztria, Galíciát a Habsburg birodalom kapta meg. 1774-ben érkeztek az első németek, parasztok és kézművesek, Galíciába Németországból Lembergbe / Lvovba. 1781-ben  kiáltványt adott ki II.József császár, amelyben parasztokat és kézműveseket toborzott Németországból, földet és több évi adómenteséget igért nekik. Szintén 1781-ben adta ki vallási türelmi rendeletét, amely a protestánsokra is vonatkozott, így ők is bevándorolhattak a Habsburg birodalomba, ekkor még a Mennonita protestáns szekta tagjai is bevándoroltak Lemberg környékére. A toborzás Pfalzban és a Saar-vidéken történt 1782 és 1785 közt. A toborzást segítette egy osztrák terület Pfalzban, a Winnweiler terület, innen sokan jöttek Galíciába. A telepesek a Rajnán hajóztak Speyerig, onnan a Fekete-erdőn és Odenwaldon át Ulmig, majd a Dunán hajón Bécsig, onnan kocsival Brünn, Olmütz, Mährisch Neustadt, Bielitz útvonalon Krakkóig és onnan Galíciába. 1782 és 1785 közt 3216 család 14669 személy jött Galíciába. Ferenc császár idején 1802 és 1805 közt még 1200 család érkezett, 1811 és 1848 közt még 400 család jött. Galíciában lengyelek, ukránok, zsidók, németek, románok, lipovánok, örmények, csehek, szlovákok, magyarok éltek. 1900-ban keleti részen 64,5 % ukrán, 21 % lengyel, 13,7 % zsidó, 0,3 % német és 0,5 % egyéb élt. A nyugati részen 78,7 % lengyel, 13,2 % ukrán, 7,6 % zsidó, 0,3 % német és 0,2 % egyéb élt. Galícia az első viágháború után Lengyelország része lett, 1939-ben elfoglalta a Szovjetunió. 1940-ben kitelepítették a németeket, 54 000 személyt Németországba.

Galícia a lila rész