Olaszok a Krímben 1804 - 1944

A 19.század elején főleg Liguria, Campania és Puglia olasz tartományokból jöttek olasz bevándorlók, a Fekete és Azovi-tenger melletti városokban ( Odessza, Nyikolajev, Szevasztopol, Mariupol, Bergyanszk, Taganrog ) telepedtek le. Feodoszija ( a régi Kaffa ) városában nagy genovai közösség jött létre.

A bécsi kongresszus, 1815 után, I.Sándor cár toborzókat küldött a Nápolyi királyságba, különösen Bari tartományban voltak sikeresek. A bevándorlókat gazdag halállománnyal, termékeny földdel, 10 adómentes év ígéreteivel toborozták.

1820-ban főleg tengerészek ( halászok, hajósok, hajótulajdonosok, hajógyári munkások ) és gazdák ( kertészek, gyümölcstermesztők ), főleg olívaolaj és bortermelők jöttek Pugliából ( Trani, Bisceglie, Molfetta, Bari város ), ezek főleg a Kercs-félszigeten telepedtek le. A gazdák paradicsom és szőlőtermesztésbe fogtak. 

Érkeztek más bevándorlók is: tanárok, jegyzők, orvosok, mérnökök, építészek, kereskedők és művészek. 

A bevándorlók közt sok volt a hajótulajdonos, nekik fontos szerepük volt a tengeri szállításban a térségben, ők megtartották az olasz állampolgárságukat. A gazdák és hajógyári munkások számára kötelező volt az orosz állampolgárság. 

Kercsben 1000 fős olasz kolónia élt 1884-ben, akik hajózással foglalkoztak főleg. 

1870-ben egy új kivándorló hullám jött Pugliából Kercs tartományba, csatlakoztak az itt élő kolóniához, őket a cár által felkínált olcsó föld vonzotta. A Kercsben élők közül később sokan hazatértek, akinek sikerült vagyont gyűjteni itt.

1893-ban 1500 olasz élt Kercs tartományban, 1897-ben a lakosság 1,8 %-a volt itt olasz, 1921-ben 2 % - 2000 ember. 

1917 után, az orosz polgárháború elöl sok olasz hazatért, 1922-ben 2000 olasz élt a félszigeten.

A kollektivizálás idején, a 20-as évek végén az olasz parasztok földjeit kollektivizálták, a kereskedők, vállalkozók tulajdonát államosították. A 30-as évek terrorja során olaszok is áldozatul estek. 

1941 végén, 1942 elején, az itt élő 2000 olaszt deportálták Kazahsztánba két család kivételével, őket 1944-ben a bevonuló szovjet hadsereg Szibériába deportálta, sok halálos áldozata volt a deportálásnak.

A Krími németek

1783-ban Katalin orosz cárnő elfoglalta a Krími tatár kánságot, a krími tatárok többsége Törökországba menekült. A terület új kormányzója Patyomkin herceg, orosz, ukrán, bolgár, balti, görög, örmény telepeseket hívott ide. Az ott maradt tatárok, a terület kopár belső területeire szorultak vissza. A cárnő 1784.február.22-én kiadott egy nyilatkozatot és Európából telepeseket hívott Kherson, Szevasztopol és Feodoszija újjáépítésére, ez ekkor nem még járt sikerrel.

I.Sándor cár 1804-ben már sikeresen hívott német, svájci és olasz telepeseket a félszigetre.

Az első települések: 

1804 Herzenberg, 

1805 Friedental, ide 25 család jött Württembergből és 7 Svájcból

1805 Heilbrunn, ide 40 család jött Württembergből

1805 Starij Krím

1805 Szudak, ide 16 család jött Württembergből

1805 Zürichtal, ide 49 család jött Svájcból

1806 Neusatz, ide 36 család jött, ebből 27 Württembergből

1810 Kronental, ide 57 család jött, 52 Badenből, 7 Württembergből

Az első telepek a Yayla-hegységben jöttek létre, többségében bort termelő sváb parasztok vándoroltak be. Azonban csak Sudak településen tudtak jó bort termelni, a többi telepen nem. Idővel túlnépesedtek a kolóniák és az orosz arisztokratáktól vett földeken új telepeket hoztak létre. Később mennonita telepesek is bevándoroltak a félszigetre. 

Későbbi leánykoloniák: 

1849 Neudorf, 1871 Deutsch-Alataj, 1874 Mengermen-Deutsch, 1879 Neuhoffnung, 1885 Kitai, 

1890 Akscheich,  Bergyanszkból jött svábok alapítják

A Krímben 1915-ben 314 településen éltek németek.

1926-ban a Krím félszigeten 43600 német élt, a terület népességének 6.1 %-a

1939-ben 60 000 német élt ott, a népesség 5,5 %-a.

1941-ben a szovjet hatóságok kitelepítették az itt élő 53 000 németet Kazahsztánba.

1942 elején a Kercsben élő 2000 olaszt is deportálták, ők 1820 és 1870 közt két hullámban vándoroltak be ide.

1944 nyarán a visszatérő szovjet hadsereg deportálta a félszigeten élő 180 000 tatárt, 14 500 görögöt, 12 000 bolgárt, 11 300 örményt.

Most 3000 német él a Krím félszigeten.

Az Oroszországi németek bevándorlása 1763 - 1859

A térképen azokat a bevándorlási útvonalakat lehet látni, amelyek Németországból és Poroszországból, Rigán, Szentpéterváron, Varsón és Magyarországon keresztül vezettek a mai orosz és ukrán területekre.

Oroszországi németek 1804-1941

A második nagy telepítés a Fekete.tenger mellett történt, a mai Ukrajnában. Katalin cárnő idején 1768 és 1774 közt legyőzték Törökországot és 1783-ban elfoglalták a Krími tatár kánság területét. Ukrajna terültén később Volhíniától a Kaukázusig tartó német települések láncolata jött létre, ez nem volt összefüggő terület mint a Volga-vidéken. Az első telepesek a Poroszországból érkezett vallási menekültek, a mennoniták voltak 1787-ben. Az itteni német telepesek több földet kaptak mint a Volga-vidékiek, ezért jobban éltek. 

1804-ben I.Sándor cár új telepesek toborzásába kezdett Németországban, ekkor kevesebb bevándorló jött, de jobb módúak, mint a korábbi telepesek. Ők a Fekete-tenger vidékére kerültek. Rajtuk kívül sok német hivatalnok, bankár és gyártulajdonos élt Oroszországban. A 19.század eleje az oroszországi németek virágkora volt, jó életkörülmények közt éltek a földművesek is.

1871-ben elkezdett romlani az oroszországi németek helyzete. II. Sándor cár eltörölte az összes kedvezményüket, megszűntek az önkormányzataik, az orosz lett a hivatali nyelv és iskolákban is orosz lett az oktatás nyelve az eddigi német helyett, 1874-től a németek számára is kötelező lett a katonai szolgálat, ez legrosszabbul a vallási alapon pacifista mennonita közösséget érintette. 

1870 és 1912 közt 300 ezer német vándorolt ki Oroszországból Észak és Dél-Amerikába: USA, Kanada, Argentína, Brazília, Paraguay, ennek ellenére 1914-re 2 400 000 főre nőtt az oroszországi németek száma. A 19.század végén 270 000 német élt a Fekete-tenger vidékén, 400 000 a Volga-vidéken, hogy földhöz jussanak Kazahsztánban és Szibériában is hoztak létre új településeket, sok német települt le Volhíniában is. 

Ebben az időszakban uralkodó lett az orosz sovínizmus, amely ellenségként tekintetett az ország nemzetiségeire, az egyik kiemelt célpont a németek voltak, a többséghez képest jómódjuk miatt. 

Az első világháború idején ellenségként kezelték az országban élő németeket, a férfiakat besorozták a hadseregbe, 1914-ben tilos lett közterületen németül beszélni, 1915-ben betiltották a német nyelvű újságokat és könyveket, elkobozták a határ mentén élő németek tulajdonát és elrendelték hogy 1917-ig minden német tulajdont el kell kobozni az országba. Volhíniában elvették 200 000 ottani német tulajdonát, egy részüket kiutasították az országból, a többieket Szibériába deportálták,

1917.ben felbomlott Oroszország és kitört a polgárháború. A lengyel és balti területen élő németek új államokba kerültek. Az új szovjet államban 1921 és 1923 közt éhínség volt 5 millió halálos áldozattal, köztük 120 ezer oroszországi német halt éhen.1924-ben a Volga-vidéken létrejött egy autónom szocialista német köztársaság, egy Belgium nagyságú területen, itt az orosz és a német volt a hivatalos nyelv. 

1929 és 1933 közt zajlott a mezőgazdaság kollektivizálása a Szovjetunióban, ennek 11 millió halálos áldozata volt, köztük 350 000 oroszországi német.

Miután Hitler hatalomra került Németországban, a németeket belső ellenségként kezelték, 1937-ben és 1938-ban 122 000 németet végeztek ki Ukrajnában.

Mennoniták Ukrajnában Molotschna

Ez volt a mennoniták második nagy kolóniája Ukrajna területén. A Molotschna folyó közelében feküdt, Zaporozsje területen. 1804-ben jött létre, a végén 57 falu alkotta, Nyugat-Poroszországból jöttek a telepesek. Miután 1789-ben létrejött Chortitza, Oroszország vonzó bevándorlási célpont lett a mennonitáknak. 1800-ban Pál cár örökre mentesítette a mennonitákat a katonai szolgálat alól, III. Frigyes Vilmos porosz király viszont megtiltotta a földvásárlást számukra. mert nem katonáskodtak. 

1803-ban érkezett az első csoport, ők Chortitzában teleltek át, 1804-ben érkeztek meg telepesek a Molotschna folyó mellé, 1803 és 1806 közt 365 család jött ide, 1819-ben és 1820-ban még 254 család jött, 1835-ben zárult le a bevándorlás, összesen 1200 család - 6000 ember jött ide. A településről kivándoroltak, 57 falut hoztak létre a környéken. A terület lakosainak későbbi sorsa azonos volt Chortitza lakói sorsával. Az itt élők leszármazottai ma Németországban, Kanadában, USA-ban, Dél-Amerikában élnek.

Joseph Lunz és Margareta Tafferner

Joseph Lunz ( 1783-? ) Zsámbékon született 1783.02.26-án Joseph Lunz ( 1751-1825 ) és Anna Maria Schrautz ( 1751-? ) fiaként. Margareta Tafferner ( 1783-1861 ) Zsámbékon született 1783.12.09-én Simon Tafferner ( 1744-1829 ) és Rosalia Kellner ( 1745-1805 ) lányaként. Joseph Lunz és Margareta Tafferner 1804.11.22-én kötött házasságot Zsámbékon. Joseph Lunz 1822-ben halhatott meg, sajnos hiányoznak a halálozások 1819 és 1823 közt a zsámbéki anyakönyvből. 1823.02.06-án elvette feleségül Johann Fischer ( 1798-1875 ) Szár településről ( Fejér megye ) Margareta Tafferner özvegyet. 1861.05.22-én halt meg Margareta Tafferner Zsámbék 272.szám alatt.

Martin Mendi és Julianna Kreiszel

Martin Mendi (1778-1833) 1778.04.06-án született Lorenz Mendi (1747-1784) és Anna Maria Zank (1747-1817) fiaként.
Julianna Kreiszel/Greissl (1790-1852) 1790.11.23-án született Johann Greissl (1753-1825) és Katherina Peller (1758-?) lányaként.
Martin Mendi első házasságát 1804.01.11-én kötötte Margaretha Kochhal.
Margareta Koch 1813.12.17-én halt meg Vörösváron.
Martin Mendi 1814.01.19-én elvette Julianna Kreiszelt.
Martin Mendi foglalkozása vietor, vagyis kádár volt.
Martin Mendi 1833.01.18-án halt meg.
Julianna Kreiszel colonus 1852.11.04-én halt meg Vörösváron vízkórban.

Heinrich Dittenberger és Anna Maria Higler

Heinrich Dittenberger (1753-1811) 1753.03.17-én született Moyses Dittenberger (1715-1785) és Ursula Geiger (1717-1785) fiaként Szentivánon. 

Anna Maria Higler (1758-1804) 1758.10.21-én született Szentivánon Jakob Higler (1714-1796) és Eva Wild (1713-1789) lányaként. 

1781.11.22-én kötöttek házasságot Szentivánon. 

Anna Maria Higler 1804.08.31-én halt meg Szentivánon. 

Heinrich Dittenberger 1811.04.15-én halt meg Szentivánon.

Johann Engert és Katharina Dittenberger

Johann Evangelist Engert (1782-1847) 1782.11.08-án született Szentivánon Michael Engert (1745-1810) és Christina Schmidinger (1756-1815) fiaként. 

Katharina Dittenberger (1786-1857) 1786.11.17-én született Szentivánon Heinrich Dittenberger (1753-1811) és Anna Maria Higler (1758-1804) lányaként. 

1804.11.14-én kötöttek házasságot Szentivánon. 

Johann Engert 1847.10.31-én halt meg Szentivánon tüdőbajban. 

Katharina Dittenberger domiliata 1857.01.04-én halt meg Szentivánon a 28.szám alatt tüdőbajban.