A cseh testvériség

Annak idején a huszitáknak két fő csoportja jött létre 1415 után Csehországban, a kelyhesek és a radikális táboriták. Létrejött egy harmadik kisebb csoport is, ezt Petr Chelcicky cseh teológus hozta létre, tagjai pacifisták voltak, az emberek egyenlőségét, önkéntes szegénységet hirdettek, elutasították a szerzetességet és a katonai szolgálatot. 

Pogyebrád György király 1457-ben befogadta Kunwald nevű birtokára a közösség tagjait. Miután megnőtt a közösség tagjainak száma, 1467-ben létrehozták egyházukat, a cseh testvériséget, Mathias von Kunwald volt az első püspök. A reformáció idején nem csatlakoztak a sem az evangélikus, sem a református egyházhoz, amelyek államilag elismertek voltak.
1508-ban II. Ulászló cseh király elrendelte az üldözésüket, ha nem térnek vissza a katolikus hitre.

1548-ban üldözték az egyházat, sokan Lengyelországba és Poroszországba menekültek. A cseh és morva részegyház után a lengyeleknél is alakult egy, a püspöke Georg Israel lett.

1620-ban a Fehérhegyi csata után megsemmisült az egyház Csehországban, tagjai külföldre menekültek, 1628-ban utolsó püspökük Jan Comenius is elmenekült. Szászországba és Poroszországba menekültek az egyház tagjai. A Herrnhutban letelepült csoportból hozta létre Nikolaus Zinzendorf saját egyházát 1737-ben, a morva testvériséget.  

Bulgáriai örmények

Ma 6500 örmény él Bulgáriában. Főleg Plovdiv, Várna, Szófia és Burgasz városokban. 

Már az 5.század óta éltek Bulgária területén, mint a bizánci hadsereg lovasságának katonái. Bizánc több ezer paulikánus örmény eretneket telepített le a 11.századig a Rodope-hegység, Thrákia és Macedonia területén. Belőlük jött létre a bogumil szekta, amely elterjedt az egész Balkánon. Ezek később katolikusok lettek vagy áttértek az iszlámra a török uralom idején. 

Később Bulgária és Örményország is török uralom alá került. Sok örmény települt át Örményországból, a Krímből, Lengyelországból és Kis-Ázsiából Bulgáriába a folyamatos háborúk elől, Bulgária ekkor békés terület volt, a többi területen a törökök háborúztak a szomszéd országokkal. 

1878-ban Bulgária független lett, ekkor 5300 örmény élt a területén. 1890 után 20 000  örmény menekült ide, az ellenük irányuló török tömeggyilkosságok elől, főleg Plovdiv és Várna városában telepedtek le. A Balkán háborúk előtt 35 000 örmény élt Bulgáriában. 

1922-ben a törökök népirtása elől 22 000 újabb örmény menekült Bulgáriába. 

1944-ben szovjet megszállás alá került Bulgária, az itteni örmények többségét áttelepítették a szovjet Örményországba. Egy részük Bulgáriában maradt, de voltak akik nyugatra menekültek. 

Örmények a Krímben és Ukrajnában

Már a 10.században éltek örmény kereskedők, kézművesek és zsoldosok a Kijevi Rusz állam területén. A 11.században elfoglalták a szeldzsuk törökök Örményországot, egy nagy csoport örmény menekült telepedett le a Krímben. Főleg Kaffa, Szudak és Solcati városokban telepedtek le.

Kisebb örmény közösségek alakultak örmény menekültekből a 12 és 15.században Kijevben, Podoliában, Volhíniában és Galíciában, ahol Lvov volt a központjuk. Lvovban 1364-ben létrejött egy örmény egyházmegye. 

1340-ben III.Kázmér lengyel király Volhíniát és Galíciát Lengyelországhoz csatolta, Az ott élő örmények megkapták a zsidók jogállását, szabadon gyakorolhatták a vallásukat és saját bíráik ítéltek felettük. 

A Krím fontos kereskedelmi központ volt, itt ért véget a keleti karavánkereskedelem az Arany Horda területén, tovább nőtt a jelentősége amikor 1267-ben a genovaiak átvették a déli kikötőket. 

Az örmények fontos szerepet töltöttek be a genovai kereskedők szolgálatában mint kereskedelmi ügynökök és katonák. A 14 és 15.században több tízezer örmény menekült ide Örményországból és Oroszország déli fejedelemségeiből a mongolok elől. Ekkor egyes nyugati krónikások Armenia maritima néven emlegették a Krím félszigetet.

A Krímben a 14.század közepén alakult egy örmény egyházmegye, csak Kaffa városában 44 örmény templom és 46 ezer örmény hívő élt. 

Miután 1475-ben a törökök elfoglalták a genovai telepeket a Krímben és deportálták lakóikat, véget ért az örmény fénykor a Krímben. Sok örmény kivándorolt innen Konstantinápolyba, Bulgáriába és a Lengyel-Litván államba. A megmaradt örmény közösségeket 1778-ban Nagy Katalin cárnő áttelepítette a Rosztov am Don régióba. Ezek többsége később visszatért, mivel 1783-ban Oroszország elfoglalta a Krím félszigetet.

A Lengyel királyságban Lvov volt az örmények központja, az itt lévő örmény püspöki székhely miatt. A 17.század elején 2500 örmény élt a városban. Az itt élő örmény kereskedők fontos szerepet töltöttek be a Törökország, Perzsia és Oroszország felé irányuló kereskedelemben. 

1689-ben Lvovban az örmény püspök csatlakozott a katolikus egyházhoz, de az örmények régi ritusai megmaradtak. Ekkoriban gazdaságilag is lehanyatlott Lengyelország, tehát a vallási és gazdasági okokból sok örmény kivándorolt ( akik nem fogadták el a vallási uniót ) Oroszországba, Konstantinápolyba, Havasalföldre és Perzsiába. Miután a 18.század végén felosztották Lengyelországot, egy részük orosz, a másik rész osztrák uralom alá került.

 1783-ban a Krím orosz uralom alá került, később visszatért a 1778-ban kitelepített örmények többsége és sok örmény érkezett a Török birodalomból is, ezek új településeket hoztak létre.

1944-ben deportálták a szovjet hatóságok a Krímből az itteni örményeket, csak az 1960-as években térhettek vissza.

Poseni németek

Posen/Poznan lengyel terület volt, Lengyelország első felosztásakor 1772-ben az északi részét, 1793-as második felosztásakor a déli részét kapta meg Poroszország. 1807 és 1815 közt a lengyel Varsói Nagyhercegség része, 1815-ben újra megkapja Poroszország. 1910-ben a lakosság 2/3-a lengyel, 1/3-a német volt. A német telepesek a 13.században érkeztek ide. 1871-ben létrejön az egységes Németország, asszimilálni akarták az itteni lengyeleket, felszámolták a lengyel nyelvű oktatást. A törekvés sikertelen volt, a lengyeleknek magas születési rátája volt és az itteni németek egy része kivándorolt a nyugati iparterületekre. 1920-ban helyreállt Lengyelország és visszakapta Posent. A lengyelek kisajátították a német állampolgárok földjeit és az 1925-ös földreform sok németet rákényszerített földje eladására a lengyeleknek. 1939-ben elfoglalta a területet Németország. 1945-ben visszakapta Lengyelország és elűzték az itt élő németeket.

Posen Németországon belül, világoskék terület

Posen nemzetiségei 1910-ben, kék lengyel, piros német többség

Posen városháza

Posen dóm

Hollanderek / Hauländerek

A Hollanderek Hollandiából Lengyelországba a 16-17.században jött hollandok és frízek voltak, mennoniták és anabaptisták. Először a Királyi-Poroszországban, majd a Visztula mentén haladva Kujáviában, Mazóviában, Nagy-Lengyelországban telepedtek le. A bevándorlás oka kezdetben V.Károly császár és II.Fülöp király németalföldi protestánsüldözése volt, később a németalföldi függetlenségi háború pusztításai elől menekültek el. A Királyi-Poroszország ekkor viszonylag néptelen volt, a lengyel-teuton háború ( 1519-1521 ) következtében sok település elpusztult. Az 1530-as években érkeztek az első holland telepesek Gdansk/Danzig környékére, majd a Visztula-deltában és Pomerániában alapítottak új településeket. Ezután a Visztulán lefele haladva alapítottak új településeket, 1624-ben érték el Varsó környékét. A 16.század végén elérték Lublin környékét, 18 településük volt ott. Az első hollandok és frízek  mennonita és anabaptista protestánsok voltak, később evangélikus németek is csatlakoztak hozzájuk és fokozatosan elnémetesedtek. A falvaik belső önkormányzattal rendelkeztek, maguk választották vezetőiket és saját vallási iskolákat tartottak fent.

Palczewo, Pomeránia, Visztula-delta hollander szélmalom

Bystrze, Pomeránia, hollander ház, 19.század eleje

Visztulai németek

Ezek a Visztula és mellékfolyói mentén élő németek voltak, a mai Közép-Lengyelország területén. A területre először holland és fríz telepesek mennoniták és anabaptisták érkeztek a 16-17-században, ezek voltak a Hollanderek / Hauländerek, ezek később beolvadtak a németek közé. Lengyelország és Poroszország területén nagy pusztítást okozott az északi háború ( 1700-1721 ), sok falu elpusztult. Poroszországba és Kujáviába német telepeseket hívtak a birtokosok és később is folyt a német bevándorlás a 18.században és a 19.század elején. Poroszországból és Dél-Németországból jöttek telepesek, a délnémeteket svábnak nevezték. Lengyelország felosztásakor Közép-Lengyelország Poroszország része lett 1795 és 1807 közt. A poroszok Pfalzból, Hessenből, Lotharingiából, Württembergből toboroztak németeket. A kormány földet, utazási költséget, házat és gazdasági felszerelést adott a bevándorló parasztoknak. Az első sváb település a Plock melletti Schröttersdorf volt 1797-ben. A visztulai németek  többsége 1945.februárjában elmenekült a szovjet hadsereg elől. A többiek közül sokakat szovjet kényszermunkára vittek, lengyel munkatáborba zártak vagy elűztek Németországba. 

Lodz-vidéki németek 1782-1945

Ezen a lengyel területen az 1930-as években 180 000 német élt, ezen belül Lodz városában 60-70 000. A területre a középkorban is érkeztek német telepesek, de ők az újkorra beolvadtak a lengyelekbe. A 16-17.században az ellenreformáció elől Sziléziából sok posztógyártó vándorolt Lengyelországba, erre a vidékre is eljutottak, Breziny, Rzgow, Pabianice, Lutomiersk városokban telepedtek le. A 18.századi első német bevándorlási hullám 1782 és 1793 közt volt. A lengyel nemesek birtokain erdőt irtottak a telepesek, ezeket lengyel területekről toborozták, felmenőik Sziléziából és Pomerániából jöttek. A toborzás vezetője lett a falu örökös vezetője. A telepesek adómentes éveket kaptak, ezalatt erdőt irtottak és felépítették házaikat. A területet 1793-ban megkapta Poroszország, uralma 1807-ig tartott. 1798 és 1803 közt német telepeseket toboroztak ide, 1801-ben toborzó központot hoztak létre Dél-Németországban, a telepesek többsége sváb volt. 1800-ban 50 német falu volt a területen. 1801-ben létesült az első protestáns plébánia. 1805-ben 14 protestáns általános iskolájuk volt. A telepítés drága volt, egy személy költsége 1000 tallér volt. A telepesek és fiaik menteséget kaptak a katonai szolgálat alól, 3-6 év adómenteséget, utazási költséget, gazdasági felszerelést, házat és istállót. A telepesek közül sok 1803-ban és 1804-ben a kedvezőbb feltételeket kináló Oroszországba, itt főleg Odessza vidékére szökött. Napóleon 1807-ben legyőzte a poroszokat, újra létrejött a lengyel állam, a Varsói nagyhercegség, a terület visszakerült ide. 1813-ban elfoglalták az oroszok a területet, toborzásba kezdtek, sok német paraszt távozott Besszarábiába, egész 1840-ig folyt oda a kivándorlás. A területet 1815-ben megkapta Oroszország, megnyilt a hatalmas orosz piac, hatalmas iparosítás indult meg Lodz vidékén. A parasztok mellett sok német kézműves-takács és posztógyártó vándorolt ide. A német kézművesek több iparvárost alapítottak itt, 10 új protestáns plébánia létesült ezekben 1840-ig. Orosz-Lengyelországban 1830-1831-ben lengyel  felkelés tört ki az oroszok ellen, a németek nem támogatták, ezért a lengyelek ellenségesek lettek velük szemben. Sok német Volhíniába és Podoliába vándorolt. A gazdasági helyzet is romlott, sok posztógyártó kézműves kivándorolt Fehéroroszországba, Volhíniába, Csehországba vagy vissza Németországba. 1834 és 1838 közt német parasztokat toboroztak Baden és Hessen területéről ide. 1845-ben Lodzban nyilt egy német-orosz kétnyelvű reáliskola. 1863-ban és 1864-ben újabb lengyel felkelés tört ki az oroszok ellen, a németek ezt sem támogatták. A lengyelek újra ellenségesek lettek a németek ellen és több németet meggyilkoltak. A felkelés után sok német kivándorolt Közép-Lengyelországból Lublin vidékére. Cholm vidékére, Volhíniába és Belső-Oroszországba, 1865-ben és 1866-ban vándoroltak ki a legtöbben, 1892-ig folyt a kivándorlás. Megindult a kivándorlás Amerikába is 1869-1891 és 1910-1913 között. 1863-ban indult egy német nyelvű újság a Lodzer Zeitung. Megindult az iskolarendszer kiépítése és az eloroszosítás. 1866-ban Varsóban megkezdték a német általános iskolai tanárok képzését. 1866-ban német gimnázium indult Lodzban, de oroszul tanítottak. 1869-ben bezárták a német-orosz reáliskolát, 1890-ben a Ringer féle magániskolát is. 1878-ban német leánygimnázium nyilt. Az 1870-es évektől elkezdte átvenni a német egyházi iskolákat az orosz állam és orosz lett a tanítási nyelv. 1914-ben az első világháború kitörésekor a német állampolgárságú férfiakat Szibériába vitték, a többieket katonának a kaukázusi frontra. 1914-ben elfoglalta Németország a területet, helyreállt a német nyelvű oktatás, sokan Németországba mentek dolgozni, ezeknek a fele tért vissza a háború után. 1918-ban újra létrejött Lengyelország, ez a terület is visszakerült. A lengyelek ellenségesek voltak a németekkel szemben teljesen felszámolták a német oktatási rendszert. 1925-ben sok német vándorolt ki innen Kanadába. 1939-áprilisában Németország elfoglalta Csehországot és felmondta a német-lengyel megnemtámadási szerződést. A lengyel tömegek válaszul rátámadtak a helyi németekre, Lodz vidékén két németet gyilkoltak meg, ezenkivül elbocsátották őket munkahelyeikről és sokat börtönbe zártak, 70 000 német menekült Németországba. 1939 szeptemberében Németország elfoglalta a területet, a Wartheland közigazgatási terület része lett. A Wartheland területére több mint 1 millió áttelepített német került, Volhínia, Cholm-vidék, Lublin-vidék, Baltikum. Besszarábia, Bukovina. Oroszország (Fekete-tengeri németek) területéről. 1945 februárjában foglalta el a területet a szovjet hadsereg, a 17 és 50 év közti férfiakat kényszermunkára vitték a Szovjetunióba. A lengyelek a többi németet munkatáborokba zárták, ahol sokan meghaltak. 1950-ben felszámolták a Lengyelországban maradt németek elleni szankciókat. 1951-ben lengyel állampolgárságot kaptak. A többség kivándorolt a két német államba.

Volhíniai németek 1801-1944

Volhínia lengyel terület volt, 1795-ben foglalta el Oroszország. A területre 3 hullámban jöttek a németek. Az első hullámban mennoniták Nyugat-Poroszországból és svájci mennoniták Galíciából és Franciaországból. A mennoniták Svájcból költöztek Rajna-Pfalzba 1670-ben, majd 1785-ben onnan Galíciába. Az első településük Ostrog volt, ide a Kijev melletti Michalin faluból költöztek 1801 és 1812 közt. Michalin faluba 1791-ben költöztek poroszországi mennoniták. A poroszországi mennoniták később is alapítottak falvakat Volhíniában, általában Oroszországból települtek át. A svájci mennoniták galíciai csoportja 1796-ban Vyshenka faluban, a Desna folyó mellett Ukrajnában telepedett le, innen 1797-ben elvándoroltak. A többség a környéken maradt, egy részük Michalinba ment, később innen a többiekkel Volhíniába telepedtek, néhányan a Lublin melletti Michelsdorfba, majd innen a többiekkel a volhíniai Eduardsdorfba. A svájci mennoniták másik csoportja Montbeliard (Franche-Comte) településről Franciaországból jött. 1791-ben Podoliában telepedtek le, innen 1795 és 1800 közt Lublin mellé Michelsdorf és Urzulin falvakba települtek, innen költöztek 1807-ben sokan a volhíniai Eduardsdorf faluba, később 1837-ben a maradékuk is Volhíniába költözött.  A második hullámban Orosz-Lengyelországból jöttek 1831 után, itt megromlott a viszonyuk a lengyelekkel mert nem támogatták 1830-1831-es felkelésüket az oroszok ellen. 1830 és 1860 közt 11424 német gazdálkodó és kézműves érkezett, 140 települést hoztak létre.  A harmadik hullám volt a legnagyobb 1862 és 1890 közt, oroszországi és poroszországi németek vándoroltak be. Ez a 1861-es oroszországi jobbágyfelszabadítás eredménye volt, mert utána munkaerőhiány lépett fel Volhíniában. Az orosz kormány munkaerőtoborzókat küldött Lengyelországba és Németországba. A volhíniai németek helyzete fokozatosan romlani kezdett, 1871-ben bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban, addig mentesek voltak ez alól. 1880 után oroszosítás indult meg, nem építhettek új evangélikus plébániákat, iskoláik élére oroszokat neveztek ki. 1914-ben 300 településen 250 000 német élt Volhíniában. 1915-ben a legtöbb volhíniai németet Szibériába deportálták, ahonnan a háború után jöhettek vissza, később elfoglalta a területet Németország és 50 000-en Németországba mentek dolgozni, ezeknek egy része visszatért a háború után. Volhíniát 1921-ben két részre osztották, egy rész lengyel, a másik rész szovjet lett. 1924-ben 120 000 német élt Volhíniában. 1939-ben a Szovjetunió elfoglalta a lengyel részt. 1940-ben innen 65 ezer németet telepítettek Németországba. 1941-ben Németország elfoglalta Volhíniát. 1944-ben a szovjet részen élő németek elmenekültek a területet elfoglaló szovjet hadsereg elől. 1945-ben a volhíniai németek egy részét Németországból a Szovjetunióba deportálták, a többiek Németországban maradtak.

Vohínia a kék és barna terület

Walddeutsche / Erdei németek

Ezek a németek a Beszkidek hegységben, Galíciában éltek. Galícia 1340-ben lett lengyel terület, 1340-ben foglalta el Nagy Kázmér lengyel király a Halicsi fejedelemséget. Ezután indult el a németek betelepítése a területre, 1349-ben említették őket először, a 15.század elején ért véget a telepítés. A német telepesek Sziléziából és Szászországból jöttek. A 18.századra többségében ellengyelesedtek. Egy kis német nyelvsziget fennmaradt Biala - Bielitz és Zalishchyky városok környékén.

A narancssárga területen éltek az erdei németek

Lengyelországi örmények

Az örmények a 14.században érkeztek a Krímből Lengyelországba, a városokban telepedtek le, főleg kereskedők voltak, Európa és a Közel-Kelet közt közvetítették az árukat, Lvov és Czernowitz volt a két központjuk. 1356-ban Nagy Kázmér lengyel király autonómiát adott az örményeknek Lvovban, az örmény tanács 12 tagja intézte belső ügyeiket örmény nyelven. 1365-ben itt létesült a lengyelországi örmény érsekség, 1367-ben székesegyházuk épült itt. 1630-ban egyesült a lengyelországi örmény és a katolikus egyház, az örmény katolikusok megtarthatták szertartásaikat.

Lvov katedrális 1367

Galíciai németek 1774-1940

Amikor felosztották 1772-ben Lengyelországot Poroszország, Oroszország és Ausztria, Galíciát a Habsburg birodalom kapta meg. 1774-ben érkeztek az első németek, parasztok és kézművesek, Galíciába Németországból Lembergbe / Lvovba. 1781-ben  kiáltványt adott ki II.József császár, amelyben parasztokat és kézműveseket toborzott Németországból, földet és több évi adómenteséget igért nekik. Szintén 1781-ben adta ki vallási türelmi rendeletét, amely a protestánsokra is vonatkozott, így ők is bevándorolhattak a Habsburg birodalomba, ekkor még a Mennonita protestáns szekta tagjai is bevándoroltak Lemberg környékére. A toborzás Pfalzban és a Saar-vidéken történt 1782 és 1785 közt. A toborzást segítette egy osztrák terület Pfalzban, a Winnweiler terület, innen sokan jöttek Galíciába. A telepesek a Rajnán hajóztak Speyerig, onnan a Fekete-erdőn és Odenwaldon át Ulmig, majd a Dunán hajón Bécsig, onnan kocsival Brünn, Olmütz, Mährisch Neustadt, Bielitz útvonalon Krakkóig és onnan Galíciába. 1782 és 1785 közt 3216 család 14669 személy jött Galíciába. Ferenc császár idején 1802 és 1805 közt még 1200 család érkezett, 1811 és 1848 közt még 400 család jött. Galíciában lengyelek, ukránok, zsidók, németek, románok, lipovánok, örmények, csehek, szlovákok, magyarok éltek. 1900-ban keleti részen 64,5 % ukrán, 21 % lengyel, 13,7 % zsidó, 0,3 % német és 0,5 % egyéb élt. A nyugati részen 78,7 % lengyel, 13,2 % ukrán, 7,6 % zsidó, 0,3 % német és 0,2 % egyéb élt. Galícia az első viágháború után Lengyelország része lett, 1939-ben elfoglalta a Szovjetunió. 1940-ben kitelepítették a németeket, 54 000 személyt Németországba.

Galícia a lila rész

Besszarábiai németek 1814-1940

Besszarábiába 1814 és 1842 közt 9000 német vándorolt be Baden, Württemberg, Elzász, Bajorország, Poroszország és Lengyelország területéről. 1940-ben 93 000 német élt ott. Oroszország a 1806 és 1812 közti Törökország elleni háború eredményeként szerezte meg Törökországtól Besszarábiát 1812-ben. Az itt élt tatárok elmenekültek és a ritkán lakott területre új telepeseket kellett szerezni. I.Sándor cár 1813.11.29-én kiáltványt adott ki, ebben kiváltságokat igért a német telepeseknek: földet, kamatmentes kölcsönt, 10 éves adómenteséget, belső önkormányzatot, vallásszabadságot, mentességet a katonai szolgálat alól. A telepesek 2 hullámban jöttek. Az első hullám Poroszországból ( Posen, Danzig, Marienwerder, Bromberg )  Lengyelországból - Lodz és Varsó környékéről 1700 család, ők már 1814-ben megérkeztek, ezek főleg lutheránusok voltak. Jelentős részük 1800-ban a porosz királyság toborzására jött főleg Württembergből Lengyelországba, de svábok, poroszok, mecklenburgiak és más németek is voltak köztük, 1806-ra már lejártak a kedvezményeik és 1812-ben Napóleon seregei elpusztították a területet. A második hullám Délnyugat-Németországból: Baden, Württemberg, Elzász, Bajorország, Pfalz, innen 2000 család érkezett, a Dunán hajón jöttek, 1817-ben jöttek a legtöbben. 1831-es lengyel felkelés leverése  után az oroszok Orosz-Lengyelországból újabb német telepeseket toboroztak Besszarábiába, ezek a telepesek eredetileg Poroszországból, Mecklenburgból és Württembergből származtak. A telepesek állami földeket kaptak, 1842-ben 24 településen éltek. A falvakban belső önkormányzatuk volt, maguk választották vezetőiket. 1871-ben már 150 településen éltek. A legtöbben evangélikusok voltak, 13 lelkészségük volt, a reformátusok Svájcból jöttek, Shabo faluban volt lelkészségük, a baptistáknak 7 lelkészsége volt, a katolikusoknak 4 plébániája. Az evangélikusok székhelye Odessza volt, papjaik a Baltikumban Dorpat / Tartu ( ma Észtország ) egyetemének teológiai karán tanultak. Minden falunak volt saját német általános iskolája, német volt a tanítási nyelv, 1880-tól bevezették az orosz oktatását az iskolákban, 1918-tól a román uralom alatt államosították iskoláikat és román lett a tanítási nyelv, volt még egy fiú és egy lány középiskolájuk is. 1871-ben elvesztették kiváltságaikat és 1874-ben bevezették Oroszországban a kötelező katonai szolgálatot, ezek hatására 1874 után 25 000 német vándorolt ki Besszarábiából az USA-ba, Kanadába, Brazíliába, Argentinába. 1880-tól megindult az oroszosítás Besszarábiában is. Besszarábiát 1918-ban elfoglalta Románia, megindult az erőszakos románosítás. 1940-ben elfoglalta a Szovjetunió Besszarábiát, ezután kitelepitették a 93 000 németet Németországba.