A hutteriták Oroszországban

A hutteriták 1770-ben Kijevtől 100 km-re északkeletre a Djesna folyó mellett Vyshenka településen telepedtek le. Ide gróf Rumjancev hívta őket, aki Új-Oroszország kormányzója volt, a település az ő birtoka volt. Itt földet és vallásszabadságot kaptak. Idővel csatlakoztak hozzájuk az Erdélyben, Nagyszeben börtönében leláncolt társaik, akik kiszabadultak később. Rumjancev halála után fia korlátozta a jogaikat, ezért elköltöztek.
1802-ben átköltöztek Radiscsev településre a cár birtokára, a régi településtől 10 mérföldre északra. Az új településen rosszabbak voltak a körülmények. Ekkor 1794 és 1820 közt Johann Waldner, aki Karintiában született, volt a közösség vezetője. A közösségen belül ellentétek alakultak ki. Az idősebbek ragaszkodtak a közösségben éléshez. A fiatalabbak az egyéni tulajdon hívei voltak, Jakob Walter volt a vezetőjük. 1842-ig éltek a településen a hutteriták.
Jakob Walter ( ő még a Felvidéken született ) vezetésével, elvándoroltak Dél-Oroszországba a hívei, a mennonita Moltotschna koloniára, a mennonita Johann Cornies támogatta ebben. Itt egyénileg éltek, Hutterthal volt a következő jelentős település, ez a Taurida tartományban feküdt, ide 1843-ban jöttek a hutteriták Radiscsevből. A területet Johann Cornies bérelte előtte. Cornies mindenben támogatta a szegény telepeseket, gabonát és 15 000 rubel kölcsönt kaptak tőle. 1844-re már 30 ház készült el. Nemsokára felvirágzott a település és kifizették a tartozásaikat. Később négy új települést hoztak létre 1859 és 1864 közt.
 1874-ben bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban, ennek hatására 1874 és 1879 közt elhagyták Oroszországot a hutteriták és Észak-Amerikába vándoroltak.

A hutteriták Havasalföldön 1767-1770

A Morvaországban élő hutterita - anabaptista közösséget 1622-ben kiűzték Morvaországból, ezután a királyi Magyarországon - a Felvidéken és Erdélyben hozták létre új telepeiket. Erdélyben Alvinc környékén éltek. Az ellenreformáció hatására 1750 körül már csak egy közösségük létezett Alvincben 30-40 taggal.1755-ben a Karintiából Erdélybe deportáltak protestánsokat. Az Alvinchoz közeli Nagyapoldba deportált protestánsok egy része csatlakozott a hutteritákhoz.
A 1760-as években a Habsburgok erőszakos katolikus hitre térítést indítottak meg ellenük, rendszeresen letartóztatták őket és elkobozták javaikat.
1767 októberében a szabadlábon lévő 70-80 hutterita, hátrahagyta házait, a Kárpátokon át a román Havasalföldre szökött. A Havasalföldön élő erdélyi szászok, akik a román bojárok birtokainak intézői voltak, közvetítettek a hutteriták és a román bojárok közt.
A hutteriták Bukarest közelében Ciorogiria településen telepedtek le, azonban az itteni rossz víz miatt tífuszjárvány tört ki köztük, ezután elköltöztek 1769 tavaszán Prisiceni településre, itt bérbe vettek egy gazdaságot gyümölcstermelésre, felépültek házaik és műhelyeik.
Azonban 1768-ban kitört az orosz-török háború, amely 1774-ig tartott. Az orosz csapatok betörtek Moldva és Havasalföld területére. Először törökök lettek beszállásolva a hutteriták házaiba, majd 1769/1770 telén az orosz csapatok fosztották ki őket. Sok hutterita az erdőbe menekült előlük. A hutteriták elvesztették majdnem minden vagyonukat. Ekkor az gróf Rumjancev Oroszországba hívta őket, ekkor 67-en voltak összesen.
1770.áprilisában maradék vagyonukat összeszedték és elindultak az orosz határ felé, az átkelés után elindultak Kijev felé.

Görög és Örmény menekülés a Krímből 1778-1783

Miután legyőzte Oroszország Törökországot a háborúban, a Krími tatár állam 1774-ben formálisan független lett, de Oroszország befolyása alá került. 1777-ben kitört egy polgárháború a Krímben a tatár Giray kán orosz katonai segítséget kért ellenfelei ellen. Az oroszok legyőzték ellenfeleit és kivonultak, de az oroszokat támogató krími keresztények féltek a tatárok megtorlásától. Ezért menedéket kértek II. Katalin cárnőtől Oroszországban.
1778.júliusában 12 600 örmény, Josif Argutinszkij Dolgurkij ( 1743 - 1801 ) érsek vezetésével és 18 400 görög Ignatius, Gothia és Kaffa metropolitája vezetésével elindult az Azovi tenger vidékére, a Kalmius folyó mellé. Itt elég nyomorúságos körülmények közé kerültek, az állami parasztok kunyhóiba 2-3 család került vagy sátrakban kellett átvészelni a telet, kevés volt az élelem is, sokan megfagytak vagy az éhezés áldozatai lettek.
1779.októberében kapták csak meg a földjeiket a Kalmius folyó mellett. A telepesek földet kaptak, tíz év adómentességet, nem kellett katonáskodniuk, katonákat befogadni a házaikba és nem lettek örökös jobbágyok. Az államtól kapott állatok és gazdasági felszerelések árát 10 év alatt törlesztették.
A legtöbb görög ekkor már csak tatár nyelven tudott beszélni, kevesen tudtak görögül.
A görögök megalapították Mariupol városát és 23 falut.
Az örmények megalapították Nowo- Nahicseván városát, ez 1928-ben egyesült az orosz Rosztov am Don városával, ezenkívül még öt falut.
Miután 1783-ban annektálta Oroszország a Krímet, sok görög visszatért oda.

Örmények a Krímben és Ukrajnában

Már a 10.században éltek örmény kereskedők, kézművesek és zsoldosok a Kijevi Rusz állam területén. A 11.században elfoglalták a szeldzsuk törökök Örményországot, egy nagy csoport örmény menekült telepedett le a Krímben. Főleg Kaffa, Szudak és Solcati városokban telepedtek le.

Kisebb örmény közösségek alakultak örmény menekültekből a 12 és 15.században Kijevben, Podoliában, Volhíniában és Galíciában, ahol Lvov volt a központjuk. Lvovban 1364-ben létrejött egy örmény egyházmegye. 

1340-ben III.Kázmér lengyel király Volhíniát és Galíciát Lengyelországhoz csatolta, Az ott élő örmények megkapták a zsidók jogállását, szabadon gyakorolhatták a vallásukat és saját bíráik ítéltek felettük. 

A Krím fontos kereskedelmi központ volt, itt ért véget a keleti karavánkereskedelem az Arany Horda területén, tovább nőtt a jelentősége amikor 1267-ben a genovaiak átvették a déli kikötőket. 

Az örmények fontos szerepet töltöttek be a genovai kereskedők szolgálatában mint kereskedelmi ügynökök és katonák. A 14 és 15.században több tízezer örmény menekült ide Örményországból és Oroszország déli fejedelemségeiből a mongolok elől. Ekkor egyes nyugati krónikások Armenia maritima néven emlegették a Krím félszigetet.

A Krímben a 14.század közepén alakult egy örmény egyházmegye, csak Kaffa városában 44 örmény templom és 46 ezer örmény hívő élt. 

Miután 1475-ben a törökök elfoglalták a genovai telepeket a Krímben és deportálták lakóikat, véget ért az örmény fénykor a Krímben. Sok örmény kivándorolt innen Konstantinápolyba, Bulgáriába és a Lengyel-Litván államba. A megmaradt örmény közösségeket 1778-ban Nagy Katalin cárnő áttelepítette a Rosztov am Don régióba. Ezek többsége később visszatért, mivel 1783-ban Oroszország elfoglalta a Krím félszigetet.

A Lengyel királyságban Lvov volt az örmények központja, az itt lévő örmény püspöki székhely miatt. A 17.század elején 2500 örmény élt a városban. Az itt élő örmény kereskedők fontos szerepet töltöttek be a Törökország, Perzsia és Oroszország felé irányuló kereskedelemben. 

1689-ben Lvovban az örmény püspök csatlakozott a katolikus egyházhoz, de az örmények régi ritusai megmaradtak. Ekkoriban gazdaságilag is lehanyatlott Lengyelország, tehát a vallási és gazdasági okokból sok örmény kivándorolt ( akik nem fogadták el a vallási uniót ) Oroszországba, Konstantinápolyba, Havasalföldre és Perzsiába. Miután a 18.század végén felosztották Lengyelországot, egy részük orosz, a másik rész osztrák uralom alá került.

 1783-ban a Krím orosz uralom alá került, később visszatért a 1778-ban kitelepített örmények többsége és sok örmény érkezett a Török birodalomból is, ezek új településeket hoztak létre.

1944-ben deportálták a szovjet hatóságok a Krímből az itteni örményeket, csak az 1960-as években térhettek vissza.

Alt - Danzig

Ma Karlivka település Ukrajna középső részén, Kirovohrad megyében.

Nagy Katalin cárnő idején folyt a németek toborzása Oroszország lakatlan területeire, Az egyik ilyen toborzó Georg von Trappe volt. Ö 1787-ben összetoborzott 50 evangélikus családot Danzigból. Elhajóztak Danzigból Rigába és ott átteleltek. Onnan tavasszal szekéren Kramencsuk városig mentek, ott szétváltak, az egyik csoport ment Schwedendorf településre, a többi 29 család elment Jelisawetgrad ( most Kirovohrad ) várostól 15 km-re fekvő területre és létrehozták Alt-Danzig települést.

Később az elhalálozások és elköltözések hatására már csak 19 család élt itt, ezért 1803-ban 10 új német család jött Pomerániából. 1841-ben Münchenből jött több család. 1842-ben hét család jött Rohrbachból. 1842-ben több család elköltözött és létrehozott egy új települést Neu-Danzig néven, ekkor kapta a település az Alt-Danzig nevet. 

Am Trakt kolónia 1853 - 1941

Am Trakt a Poroszországból közvetlenül bevándorolt mennoniták utolsó előtti kolóniája volt. A Volga bal partján Szamara közelében feküdt, a Volgai-német telepesek kolóniái mellett.

A mennonita telepesek 1853-ban érkeztek Poroszországból. Az orosz kormánytól földet, pénzt kaptak és megígérték hogy 20 év mentességet kapnak a katonai szolgálat alól, utána pedig pénzért megválthatják. A kivándorlás egyik oka pont ez volt, hogy 1848-ban kitört forradalom után létrejött porosz parlamentben számos képviselő követelte, hogy számolják fel a pacifista mennoniták jogát a katonai szolgálat megváltására. A másik ok, hogy nem vásárolhattak földet a mennoniták és nem jutott így föld a fiataloknak. 

Az ekkor bevándorolt telepesek 1854 és 1875 közt 10 falut hoztak létre. 1854-ben és 1855-ben jött létre az első két kolónia, ezeket a kormány két tagjáról nevezték el, akik támogatták a bevándorlásukat, Hahn és Köppen volt a nevük, így jött létre Hahnsau, és Köppental. Ebből Köppental lett a kolónia központja. 

A kolónia tagjai gabonát termeltek, lovakat és marhát tenyésztettek. Köppentalban mezőgazdasági gépgyár jött létre. 1870-ben eltörölték eddigi kedvezményeiket és bevezették az általános hadkötelezettséget Oroszországban. 

Az alapító fia ifjabb Claas Epp egy új irányzatot hozott létre az egyházon belül és követőivel kivándorolt 1880-ban az orosz Turkesztánba, egy másik kolóniáról Molotschnáról is csatlakoztak hozzá követői. 

Az 1929-ben megkezdődött mezőgazdasági kollektivizálás szétverte a közösséget, egy részük Turkesztánba ment és csatlakozott Claas Epp követőihez, egy részük kivándorolt Kanadába, voltak akiket deportáltak Kazahsztánba. A településen 2000 ember maradt, őket 1941-ben deportálták Kazahsztánba.

Az Oroszországi németek bevándorlása 1763 - 1859

A térképen azokat a bevándorlási útvonalakat lehet látni, amelyek Németországból és Poroszországból, Rigán, Szentpéterváron, Varsón és Magyarországon keresztül vezettek a mai orosz és ukrán területekre.

Oroszországi németek 1941-2010

A háború kitörésekor 1941-ben a szovjet hatóságok elkezdték a németek deportálását Szibériába és Kazahsztánba. 1941 és 1942 nyara közt 1,2 millió németet deportáltak, az ott élő németek 80 %-át. A deportálás következtében százezrek haltak meg.

A német megszállás alá került szovjet területekről is kitelepítették a német hatóságok a németeket a megszállt lengyel területekre. Először Leningrád környékéről - Ingermanland - 3800 németet 1942 elején. Másodjára 1943 elején Belorusszia területéről 10 500 németet. Harmadszor 1943 februárjában az Észak-Kaukázusból, a Kalmük területről, Ukrajna keleti részéről akik megúszták a szovjet deportálást 11 800 németet. Negyedszer 1943 márciustól 1944-ig az ukrán városokból 72 000 németet és 960 krími németet akik megmenekültek a szovjet deportálástól. Ötödször 1943 augusztus 1944 május közt 73 ezer németet a Fekete-tenger vidékéről. Hatodszor Volhíniából 44 600 németet. Hetedszer a Dnyeszteren túli román megszállási ukrán zónából 135 ezer németet 1944 február és július közt. Összesen 350 ezer németet mentettek ki onnan. Közülük a 1945-ös német vereség után 100 ezer németet fogott el a szovjet hadsereg Németországban vagy adtak át nekik a nyugati szövetségesek. Kazahsztánba vagy Szibériába deportálták őket, sokan meghaltak közben. 1955-ben nyerték vissza a szabadságukat a deportáltak , de nem térhettek vissza régi lakóhelyükre. 

1939-ben 1,4 millió német élt a Szovjetunióban, ebből Oroszországban 860 ezer, ezen belül a Volga-vidéken 370 ezer. Ukrajnában 390 ezer német élt, a Kaukázusban is sok német élt. 

1959-ben 820 ezer német élt Oroszországban, ezen belül Szibériában és százezrek Kazahsztánban. 

1989-ben 842 ezer német élt Oroszországban.

1950-ben 70 ezer oroszországi német élt az NSZK területén. 

1989 után az oroszországi németek többsége kivándorolt Németországba. 2010-ben 83 ezer német élt még Szibériában.

Oroszországi németek 1804-1941

A második nagy telepítés a Fekete.tenger mellett történt, a mai Ukrajnában. Katalin cárnő idején 1768 és 1774 közt legyőzték Törökországot és 1783-ban elfoglalták a Krími tatár kánság területét. Ukrajna terültén később Volhíniától a Kaukázusig tartó német települések láncolata jött létre, ez nem volt összefüggő terület mint a Volga-vidéken. Az első telepesek a Poroszországból érkezett vallási menekültek, a mennoniták voltak 1787-ben. Az itteni német telepesek több földet kaptak mint a Volga-vidékiek, ezért jobban éltek. 

1804-ben I.Sándor cár új telepesek toborzásába kezdett Németországban, ekkor kevesebb bevándorló jött, de jobb módúak, mint a korábbi telepesek. Ők a Fekete-tenger vidékére kerültek. Rajtuk kívül sok német hivatalnok, bankár és gyártulajdonos élt Oroszországban. A 19.század eleje az oroszországi németek virágkora volt, jó életkörülmények közt éltek a földművesek is.

1871-ben elkezdett romlani az oroszországi németek helyzete. II. Sándor cár eltörölte az összes kedvezményüket, megszűntek az önkormányzataik, az orosz lett a hivatali nyelv és iskolákban is orosz lett az oktatás nyelve az eddigi német helyett, 1874-től a németek számára is kötelező lett a katonai szolgálat, ez legrosszabbul a vallási alapon pacifista mennonita közösséget érintette. 

1870 és 1912 közt 300 ezer német vándorolt ki Oroszországból Észak és Dél-Amerikába: USA, Kanada, Argentína, Brazília, Paraguay, ennek ellenére 1914-re 2 400 000 főre nőtt az oroszországi németek száma. A 19.század végén 270 000 német élt a Fekete-tenger vidékén, 400 000 a Volga-vidéken, hogy földhöz jussanak Kazahsztánban és Szibériában is hoztak létre új településeket, sok német települt le Volhíniában is. 

Ebben az időszakban uralkodó lett az orosz sovínizmus, amely ellenségként tekintetett az ország nemzetiségeire, az egyik kiemelt célpont a németek voltak, a többséghez képest jómódjuk miatt. 

Az első világháború idején ellenségként kezelték az országban élő németeket, a férfiakat besorozták a hadseregbe, 1914-ben tilos lett közterületen németül beszélni, 1915-ben betiltották a német nyelvű újságokat és könyveket, elkobozták a határ mentén élő németek tulajdonát és elrendelték hogy 1917-ig minden német tulajdont el kell kobozni az országba. Volhíniában elvették 200 000 ottani német tulajdonát, egy részüket kiutasították az országból, a többieket Szibériába deportálták,

1917.ben felbomlott Oroszország és kitört a polgárháború. A lengyel és balti területen élő németek új államokba kerültek. Az új szovjet államban 1921 és 1923 közt éhínség volt 5 millió halálos áldozattal, köztük 120 ezer oroszországi német halt éhen.1924-ben a Volga-vidéken létrejött egy autónom szocialista német köztársaság, egy Belgium nagyságú területen, itt az orosz és a német volt a hivatalos nyelv. 

1929 és 1933 közt zajlott a mezőgazdaság kollektivizálása a Szovjetunióban, ennek 11 millió halálos áldozata volt, köztük 350 000 oroszországi német.

Miután Hitler hatalomra került Németországban, a németeket belső ellenségként kezelték, 1937-ben és 1938-ban 122 000 németet végeztek ki Ukrajnában.

Oroszországi németek 1200 - 1804

Először Lübeck város kereskedői hoztak létre egy kereskedelmi telepet Novgorodban 1200 körül, ők voltak az első németek orosz földön. III. Iván cár 1478-ban elfoglalta Novgorod államot, ő volt az első cár aki külföldi szakembereket fogadott fel, köztük németeket is, akik közül néhányan letelepedtek a fővárosban Moszkvában. A 17.században sok külföldi élt Moszkvában, 1652-ben Mihály cár elrendelte hogy minden nyugati egy városnegyedben éljen, ez volt a Német külváros, itt 1665-ben 1200, 1725-ben 2500 külföldi élt, a város lakóinak 2 %-a.

I.Péter cár 1703-ban új fővárost alapított Szentpétervárt, ide sok külföldi szakember költözött, köztük a most meghódított Baltikumból németek. A 18.század elején sok német hivatalnok és más szakember vándorolt be Oroszországba.

Oroszországban hatalmas ritkán lakott területek voltak, ezért Katalin ( 1762 - 1796 ) cárnő, aki maga is német származású volt, az adóbevételek növelése érdekében külföldön, főleg német területeken parasztok toborzásába kezdett. 1763-ban kiadott egy meghívó kiáltványt a külföldi telepeseknek, a következő kedvezményeket ígérte: vallásszabadság, mentesség a katonai szolgálat alól, saját önkormányzat ahol német a hivatalos nyelv, pénzügyi támogatás, 30 adómentes év. Ezután toborzásba kezdtek Németországban, újságokban és templomokban hirdettek. A Rajna-vidéken, Bajorországban, Badenben, Hessenben, és Pfalzban. 

1764 és 1767 közt 30 ezer külföldi paraszt érkezett Oroszországba, főleg németek, de franciák, hollandok és svédek is jöttek. Ezek közül ezrek haltak meg az érkezés után, az éhezés és a betegségek miatt. Egy kisebb rész Szentpétervár környékén telepedett le, a többség a Volga-vidéken Szaratov környékén, itt 104 új falut hoztak létre. Sokat szenvedtek az éghajlat, a kártevők és a betegségek miatt. A legnagyobb gond a környék nomádjaival volt, akik egész településeket pusztítottak el, a nőket megerőszakolták és elvittek mindenkit rabszolgának. Az első 10 évben 7000 halálos áldozat volt a telepesek közt. Az orosz kormány további támogatásokkal próbálta ellensúlyozni ezt. A telepesek létrehozták önkormányzataikat, megválasztották vezetőiket amelyek intézték a belső ügyeiket. Idővel gazdaságilag felvirágzott a terület, megnőtt az ott élő németek száma, 1815-ben 60 ezer német élt a Volga-vidéken, 1850-ben már 165 ezer, A régi településekről kiindulva új településeket hoztak létre a németek a környező területeken. A 19.század végére véget ért a virágzás, elfogytak az új művelhető területek és gazdasági problémák léptek fel.

A Fekete-tengeri németek 1810 - 1944

A letelepült németek mezőgazdasággal foglalkoztak, a fő bevételi forrás a gabona volt, a gabonát Odessza kikötőjén keresztül exportálták 1859-ig vámmentesen. Az így létrejött jólét hatására megnőtt a népesség, új falvakat hoztak létre a németek. Foglalkoztak még zöldség és gyümölcs termeléssel és borászkodtak. Tartottak méheket, selyemhernyót és merinó juhokat. Sok német iparos is élt a falvakban. Később gyárak létesültek, ahol mezőgazdasági gépeket gyártottak. 

A németek életének központja a templom volt és az egyház által fenntartott iskolák, ezek tartották fent a német identitást. A 20.században még főiskolákat is létrehoztak. 

1871 után megindult a németek életének rossz irányba fordulása. Ebben az évben megvonták  kedvezményeiket, ugyanolyanok lettek mint a többi orosz állampolgár. Nekik is kötelező lett a hat éves katonai szolgálat. Ezek után 15 000 mennonita vándorolt ki az USA-ba. 1871 és 1915 közt 79 000 protestáns és 37 500 katolikus német vándorolt ki az USA-ba. Kivándoroltak még Kanada, Ausztrália, Argentína és Brazília területére. 

Az első világháború kitörése után ellenséges lett a hangulat az oroszországi németek iránt, a férfiakat besorozták a hadseregbe, a törökök ellen harcoltak csak, mert féltek hogy átállnának a német hadsereg oldalára. A cári rendszer bukása után Németország 1917 - 1918-ban megszállta Ukrajnát, az itt élő németek támogatták őket, mert védelmet reméltek a hadseregtől. A visszavonulás előtt kiképeztek egy német önvédelmi erőt, amely kénytelen volt Lengyelországba vonulni a szovjet hadsereg elől 1919-ben. 

A szovjet rendszerben felszámolták a német kulturális életet, az egyházakat is, a templomokból raktár lett. A következő csapás a kollektivizálás volt 1929 után, emiatt zavargások törtek ki, amiket levertek, sok volt a halálos áldozat. 

Miután Hitler hatalomra jutott, a németeket ellenforradalmárként és kémként kezelték. Sok embert tartoztattak le és száműztek Szibériába. 1936-ban bezárták a német iskolákat, letartoztatták a tanárokat, az ukrán lett az oktatás nyelve. A templomokat bezárták, sokat lebontottak, a papokat is letartoztatták és agyonlőtték. 

1941-ben 326 000 német élt a területen, 228 faluban.

A háború elején 40 000 németet deportáltak a Szovjetunió ázsiai részeire, sokan meghaltak közben.

A terület ezek után német uralom alá került. 

1944-ben kitelepítették az itt élő németeket a szovjet hadsereg elől. Miután 1945-ben a szovjet hadsereg utolérte a menekülteket Németország keleti részén, sokan tovább menekültek a nyugati hatalmak zónáiba. A balszerencséseket elfogta a szovjet hadsereg és mint árulókat deportálta a Szibériába és Kazahsztánba, a deportáltak közül sokan meghaltak. Sztálin halála után sem térhettek haza a deportáltak, ezek közül Kazahsztánból sokan visszatértek Németországba 1985 után. 

Magyar hadifoglyok Oroszországban az első világháború idején

Elég rossz körülmények közt tartották az oroszok a hadifoglyokat, de persze ez luxusellátás volt a második világháborús és azutáni kegyetlen, szadista állapotokhoz képest. Dédapám Tagscherer József hat évig volt fogságban Oroszországban. 

http://nagyhaboru.blog.hu/2014/05/01/orosz_hadifogsag_kutatasi_lehetosegek_becsben

Finnországi németek

Finnország a 13.századtól svéd uralom alatt állt, az orosz-svéd északi háború (1700-1721) után egy része Karélia orosz terület lett, Viborg volt a terület fővárosa. 1809-ben újabb háborút vesztettek az oroszok ellen a svédek, az oroszok megkapták Finnországot és 1812-ben hozzácsatolták Karéliát. 1917-ben független lett Finnország, 1939-1940-ben elvesztették az oroszok elleni téli háborút, Karélia orosz terület lett. 1941-ben visszafoglalták a finnek Karéliát, 1944-ben újra elfoglalták az oroszok és elűzték az itt élő finneket és svédeket. Finnországban a középkor óta éltek német kereskedők. Az orosz uralom idején Oroszországból és a Baltikumból telepedtek ide németek. A legtöbb német Viborgban élt, ez egy kereskedőváros volt a középkor óta, finn, svéd, orosz, német lakosai voltak. Az itteni evangélikus németek 1636-ban saját templomot építettek, 1812-ben a lakosság nyolcada 362 személy volt német itt. 1727 óta hivatalos nyelv volt a városban a német, 1841 óta volt itt német iskola. 1940-ben kitelepítették a szovjetek az itteni németeket. Helsinkiben 1858 óta volt német közösség, 1864-ben épült meg az evangélikus templomuk, saját iskolájuk és könyvtáruk 1881 óta létezik. 1913-ban 1334 német, 1923-ban 2214 német élt Helsinkiben. az I.világháború után németek menekültek ide a kommunizmus elől Szentpétervárról. Az 1930-as években 950 német felnőtt élt Finnországban. 1944-ben a finn-német háború alatt 500 német állampolgárt internáltak és 1945-ben kitoloncoltak Németországba.

Helsinki evangélikus templom 1864

Lublin és Cholm/Chelm környéki németek 1795-1940

Lublin lengyel terület volt, Lengyelország felosztásakor Ausztria kapta meg 1795 és 1809 közt. Napóleon 1809-ben a Varsói Nagyhercegségnek adta, 1815-ben Oroszország kapta meg. A területre elsőként svájci mennoniták érkeztek. A francia Montbeliard településről 1791-ben költöztek Podoliába, majd onnan 1795 és 1800 közt a Lublin környéki Urzulin és Michelsdorf falvakba. 1797-ben csatlakozott néhány Galíciából jött svájci mennonita család a többiekhez, ezek előtte az ukrajnai Vyshenka településen éltek. A mennoniták egy része 1807-ben áttelepült a volhíniai Eduardsdorfba, a többiek 1837-ben telepedtek át Volhíniába. A helyükre porosz mennoniták költöztek, ők előtte az ukrajnai Molotschna telepen éltek. 1833-ban 717 német élt a területen, 1864-ben 28 településen éltek németek itt. Az itteni németek túlnyomó többsége 1864 és 1885 közt érkezett, a legtöbben 1864 és 1874 közt. A bevándorlás oka az oroszországi jobbágyfelszabadítás volt, eredményeként munkaerőhiány jött létre a területen. A lengyel földbirtokosok a Visztula vidékén toboroztak német telepeseket ide. 1868-ban 6224 német telepes élt a területen. A telepesek főleg Babiak, Dabie, Gostynien, Kolo, Lipno, Sompolno és Varsó környékéről érkeztek. A vallásuk evangélikus volt, három plébániájuk volt, 1784 óta Lublin, 1876 óta Chelm-Kamien, 1925 óta Cycow. 1897-ben elrendelte az orosz állam a kizárólagos orosz nyelvű oktatást a területen. Az első világháború kitörése után a német férfiakat besorozták az orosz hadseregbe, a többieket 1915-ben deportálták Belső-Oroszországba, innen a háború után tértek vissza. 1918-ban a helyreállt Lengyelország része lett a terület. 1939-ben elfoglalta Németország, az itt élő 32 000 németet áttelepítették a Wartheland területére.

A fehér vonalak jelzik a területre érkező németek származási területeit

A nagy piros pontok a terület központjai, a kis piros pontok német lakta települések

Lodz-vidéki németek 1782-1945

Ezen a lengyel területen az 1930-as években 180 000 német élt, ezen belül Lodz városában 60-70 000. A területre a középkorban is érkeztek német telepesek, de ők az újkorra beolvadtak a lengyelekbe. A 16-17.században az ellenreformáció elől Sziléziából sok posztógyártó vándorolt Lengyelországba, erre a vidékre is eljutottak, Breziny, Rzgow, Pabianice, Lutomiersk városokban telepedtek le. A 18.századi első német bevándorlási hullám 1782 és 1793 közt volt. A lengyel nemesek birtokain erdőt irtottak a telepesek, ezeket lengyel területekről toborozták, felmenőik Sziléziából és Pomerániából jöttek. A toborzás vezetője lett a falu örökös vezetője. A telepesek adómentes éveket kaptak, ezalatt erdőt irtottak és felépítették házaikat. A területet 1793-ban megkapta Poroszország, uralma 1807-ig tartott. 1798 és 1803 közt német telepeseket toboroztak ide, 1801-ben toborzó központot hoztak létre Dél-Németországban, a telepesek többsége sváb volt. 1800-ban 50 német falu volt a területen. 1801-ben létesült az első protestáns plébánia. 1805-ben 14 protestáns általános iskolájuk volt. A telepítés drága volt, egy személy költsége 1000 tallér volt. A telepesek és fiaik menteséget kaptak a katonai szolgálat alól, 3-6 év adómenteséget, utazási költséget, gazdasági felszerelést, házat és istállót. A telepesek közül sok 1803-ban és 1804-ben a kedvezőbb feltételeket kináló Oroszországba, itt főleg Odessza vidékére szökött. Napóleon 1807-ben legyőzte a poroszokat, újra létrejött a lengyel állam, a Varsói nagyhercegség, a terület visszakerült ide. 1813-ban elfoglalták az oroszok a területet, toborzásba kezdtek, sok német paraszt távozott Besszarábiába, egész 1840-ig folyt oda a kivándorlás. A területet 1815-ben megkapta Oroszország, megnyilt a hatalmas orosz piac, hatalmas iparosítás indult meg Lodz vidékén. A parasztok mellett sok német kézműves-takács és posztógyártó vándorolt ide. A német kézművesek több iparvárost alapítottak itt, 10 új protestáns plébánia létesült ezekben 1840-ig. Orosz-Lengyelországban 1830-1831-ben lengyel  felkelés tört ki az oroszok ellen, a németek nem támogatták, ezért a lengyelek ellenségesek lettek velük szemben. Sok német Volhíniába és Podoliába vándorolt. A gazdasági helyzet is romlott, sok posztógyártó kézműves kivándorolt Fehéroroszországba, Volhíniába, Csehországba vagy vissza Németországba. 1834 és 1838 közt német parasztokat toboroztak Baden és Hessen területéről ide. 1845-ben Lodzban nyilt egy német-orosz kétnyelvű reáliskola. 1863-ban és 1864-ben újabb lengyel felkelés tört ki az oroszok ellen, a németek ezt sem támogatták. A lengyelek újra ellenségesek lettek a németek ellen és több németet meggyilkoltak. A felkelés után sok német kivándorolt Közép-Lengyelországból Lublin vidékére. Cholm vidékére, Volhíniába és Belső-Oroszországba, 1865-ben és 1866-ban vándoroltak ki a legtöbben, 1892-ig folyt a kivándorlás. Megindult a kivándorlás Amerikába is 1869-1891 és 1910-1913 között. 1863-ban indult egy német nyelvű újság a Lodzer Zeitung. Megindult az iskolarendszer kiépítése és az eloroszosítás. 1866-ban Varsóban megkezdték a német általános iskolai tanárok képzését. 1866-ban német gimnázium indult Lodzban, de oroszul tanítottak. 1869-ben bezárták a német-orosz reáliskolát, 1890-ben a Ringer féle magániskolát is. 1878-ban német leánygimnázium nyilt. Az 1870-es évektől elkezdte átvenni a német egyházi iskolákat az orosz állam és orosz lett a tanítási nyelv. 1914-ben az első világháború kitörésekor a német állampolgárságú férfiakat Szibériába vitték, a többieket katonának a kaukázusi frontra. 1914-ben elfoglalta Németország a területet, helyreállt a német nyelvű oktatás, sokan Németországba mentek dolgozni, ezeknek a fele tért vissza a háború után. 1918-ban újra létrejött Lengyelország, ez a terület is visszakerült. A lengyelek ellenségesek voltak a németekkel szemben teljesen felszámolták a német oktatási rendszert. 1925-ben sok német vándorolt ki innen Kanadába. 1939-áprilisában Németország elfoglalta Csehországot és felmondta a német-lengyel megnemtámadási szerződést. A lengyel tömegek válaszul rátámadtak a helyi németekre, Lodz vidékén két németet gyilkoltak meg, ezenkivül elbocsátották őket munkahelyeikről és sokat börtönbe zártak, 70 000 német menekült Németországba. 1939 szeptemberében Németország elfoglalta a területet, a Wartheland közigazgatási terület része lett. A Wartheland területére több mint 1 millió áttelepített német került, Volhínia, Cholm-vidék, Lublin-vidék, Baltikum. Besszarábia, Bukovina. Oroszország (Fekete-tengeri németek) területéről. 1945 februárjában foglalta el a területet a szovjet hadsereg, a 17 és 50 év közti férfiakat kényszermunkára vitték a Szovjetunióba. A lengyelek a többi németet munkatáborokba zárták, ahol sokan meghaltak. 1950-ben felszámolták a Lengyelországban maradt németek elleni szankciókat. 1951-ben lengyel állampolgárságot kaptak. A többség kivándorolt a két német államba.

Volhíniai csehek 1868-1947

1867-ben Moszkvában szláv kongresszust tartottak, itt az orosz kormány különböző pénzügyi kedvezményeket adott az Oroszországba bevándorló cseheknek. 1868 és 1880 közt 16 000 cseh bevándorló érkezett Volhíniába. 1897-ben Volhíniában 28 000, Kijev környékén 3000, más orosz területeken 50 000 cseh élt. 1914-ben 90 000 cseh élt Oroszországban.Volhíniában ekkor 638 településen éltek.  A második világháború után megállapodott  Csehszlovákia és a Szovjetunió a csehek visszaköltözéséről Csehországba. 1946-1947-ben 200 000 cseh tért vissza Csehországba.

Dobrudzsai ukránok

Az őseik zaporozsjei kozákok voltak, akik 1775-ben az orosz cári elnyomás elől a Duna-deltába menekültek a Török birodalomba. Az orosz-török háború 1828-1829 után 1856-ig a Duna-delta orosz terület lett. Ezért a kozákok 1830 és 1840 közt tovább menekültek a Török birodalomba Dobrudzsába. Dobrudzsa északi részét Románia kapta meg 1878-ban, ma 30 000 ukrán él Észak-Dobrudzsában.

Lipovánok

A lipovánok ma 100 000-en élnek a Budzsák, Észak-Dobrudzsa, Bukovina és Moldva területén. 1654-ben vallási reformot hajtottak végre az orosz ortodox egyházban, akik ezt nem fogadták el azok voltak az óhitűek, ezeket kegyetlenül üldözte az orosz állam. Az üldözés elől a 18.században a Duna-delta területére, Észak-Dobrudzsába és a Budzsákba menekültek a Török birodalomba, néhány ezren pedig Bukovinába. 1817-ben 1200 lipován család élt Budzsák területén. A főbb településeik a következők. A Dunától északra a Budzsák területén: Wylkowe, Kilija, Ismajil, Nowaja Nekrasowka itt halászok élnek. A Dunától délre Észak-Dobrudzsában: Tulcea, Ó-Kilia, Mahmudia, Ieroplava, Stistovca, Ghindaresti, Sarichioi, Carcaliu itt is halásznak, a belső részen két faluban gazdák élnek: Slava Cercheza, Slava Rusa. Moldva területén főleg Bukovinában élnek és Pisc faluban ez ma Braila külvárosa.

lipován férfi hagyományos viseletben 1940

Besszarábiai bulgárok

Az első bulgárok a 18.század végén költöztek a törökök elől Budzsákba. 1812-ben Oroszország területe lett Besszarábia, újabb bulgár menekültek érkeztek, nyugaton Bolgrád város környékén és délen telepedtek le. 1819-ben 24 000 bulgár élt Besszarábiában. A következő orosz-török háború 1828-1829 után újabb bulgár menekült hullám érkezett a törökök elől Besszarábiába Bulgáriából.

Albánok Besszarábiában / Ukrajnában

Besszarábia déli része ma Ukrajna része, Budzsák a terület elnevezése. Albánok a 18-19.században vándoroltak be Oroszországba. A többség a 1768-1774-es orosz-török háború után menekült oda Bulgáriából, a háborúban ezek az ortodox albánok az oroszok mellett harcoltak, 1700 család érkezett. A Krímben, Kercs és Yenikale környékén telepedtek le. Később Odessza környékén és Budzsákban telepedtek le albánok, majd beolvadtak a görög, orosz, ukrán népességbe. Ma 3 településük létezik a Zaporozsje területen és egy falu Karakurti, a Budzsák területén. Karakurtit 1811-ben alapították az albánok.